A maga nemében sznob vagyok. Alapesetben erről a szóról mindenkinek egy rongyrázó estély jut az eszébe, egy hatalmas bálteremmel, a plafonról lógó ezernyi csillárral, fekete frakkban ezüsttálcán Don Perignont kínáló pincérekkel, a felső tízezerbe tartozó urakkal és úrhölgyekkel. Vagy a huszonegyedik századba vetítve; fiatalok tömkelegét, akik kizárólag elit szórakozóhelyen töltik az éjszakát tiszta fehérben, esetleg Ed Hardy cuccokban, Louis Vuitton táskával megspékelve; közép-korosztálybelieket, akik felolvasó estre, színházba, operába járnak, és úgy beszélnek a politikáról és a kultúráról, hogy senkinek ne tűnjön fel, lövésük sincs a szociáldemokratizmusról vagy a Rigoletto harmadik felvonásáról. Félreértés ne essék, nekem sincsen. Sokkal emberibb módon, már-már szerethetően vagyok sznob. Egyfajta proletár sznobizmus (ami persze nem létezik, csak most találtam ki, mert jól hangzik és az is a sznobizmusom része, hogy örömmel használok nem köznapi kifejezéseket, hogy minél proaktívabbnak tűnjek).

Képtelen vagyok könnyeden írni. Lételemem az írás, a gondolataim megörökítése sokszor olyan erős vágyat ébreszt bennem, hogy egész nap csak azon jár az eszem, hogy mikor ülhetek le végre a gép elé, lepötyögni a fejemben cikázó gondolatokat. Pillanatok alatt összerakom azt a fél-egy oldalt, pontosan követve a történet fonalát, mégis órákba telik, amíg egy nyúlfarknyi bejegyzést az olvasóközönség elé tárok. A tökéletesnél alább nem adom. Ha kell nyolcszor-tízszer újraolvasom, kitörlöm a töltelékszavakat, hozzáteszek, elveszek, toldozom-foldozom, míg csak azt nem érzem belül, ez már tökéletes kivetülése annak, amit az agyamban megfogalmaztam. Kínosan ügyelek minden apróságra, kifejezetten dühít, ha szóismétlésbe kell bocsátkoznom, ha másodpercek alatt nem jut eszembe egy olyan szinonima, ami ha lehet, még hatásosabb mint az eredeti kifejezés. Nem engedek meg, nem engedhetek meg magamnak ilyen baklövést, akár teljes bekezdést képes vagyok átfogalmazni egyetlen szó nem odaillősége miatt. Bosszant, hogy a magyar nyelv nem alkalmazza a szenvedő szerkezetet, amivel számomra sokkal fennköltebb, elegánsabb, hathatósabb lenne a mondandóm. Forog a gyomrom, ha egy újságcikkben slendrián megfogalmazással találkozom, ha azt érzem, az író nem tett meg mindent azért, hogy minőségi (sőt, kiemelkedő) munkát adjon ki a kezéből. Zászlóvivője lennék a szimplán a köznyelvet használó, leegyszerűsített nyelvezetű írások kitiltásának a könyvesboltok polcairól. És hogy jön ide a sznobizmus? Mert mindemellett élvezettel forgatom a ponyvaregényeket, imádom, ha száz oldalakat haladok egy délután során egy regény olvasása közben, teljesen át tudom adni magam a történetnek, amik mind lehetetlenné válnának, ha megvalósulna mindaz a követelményrendszer, amit egy mű (legyen az egy cikk vagy egy vastag kötet) elé fentebb támasztottam. De még így is kitartok az álláspontom mellett, mert hogyan nézne az ki, hogy sörrel koccintok arra, hogy a bor a legnemesebb nedű a világon?