Amikor azt mondod, vagy csak gondolod magadban „Hiányzol” egyfajta monoton szomorúság lepi el a gondolataidat, mintha leszállna a fájdalom köde és végigkígyózna az agytekervényeiden. Ahogy minden egyes pillanatban lelki szemeid elé tárul az a bizonyos arc, mintha menydörgő villámként csapna a szíved közepébe, mert épp nincs ott melletted. Egyre másra ugranak be momentumok vele kapcsolatban, eszedbe jutnak a leggyönyörűségesebb együtt töltött percek. Gyötrelmes érzés a hiány maga, mert akkor vagy egyedül, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá, amikor két kézzel kapaszkodva görcsösen ölelnéd magadhoz erőt merítve a testének megnyugtató melegétől, amikor végigsimítanád a haját, belecsókolnál a nyakába és a puszta lényétől biztonságban éreznéd magad. Mert hiába a szavak, hogy nem kell más csak egy jó szó, egy megnyugtató tekintet, egy bátorító mosoly, amikor a hiányt érzed, akkor fizikailag éled meg. Amikor a nélküle eltöltött kínkeserves órák, napok, hetek után újra meglátod, ösztönösen mozdulsz, hiszen szükséged van arra, hogy hozzáérhess, hogy az ajkaitok csókká forrjanak össze, hogy az illatával úgy szívhasd tele a vágytól elepedő tüdődet, hogy mélyen belefúrod az arcod a hajába. Amikor hiányzik valaki, így hiányzik. Nekem pedig az hiányzik, hogy végre valaki hiányozzon…