Mint derült égből a villámcsapás úgy tört rám valami szörnyű félelem, hiába próbálom, képtelen vagyok tébolydába illő gondolataimat simára fésülni, a gyomromban a görcs, égő fájdalommal lüktet szabálytalan periodikussággal. Mintha a tartást és önuralmat szabályozó húr a túlzott súly alatt hirtelenjében elpattant volna, és az elnyomott indulatok egy pillanat alatt próbálnának kontrolálatlanul zubogva a felszínre törni. A tekintetem fel-alá cikázik a négy fal között, amely pillanatokon belül összenyom, ahogy szűkölve a földön fetrengve kiáltok némán segítségért. Nem ismerek fel semmit a világból ahol eddig éltem, mint egy újszülött, mikor kikerül a védelmező anyaméhből, és egy rettenetes ijesztő környezetben találja magát, ahol szokatlanul bántó, éles fény vakítja el, és csak eszeveszetten ordít, nem akar itt lenni. Sarokba szorított, rettegéstől vérben forgó szemű vadként kaparom véresre remegő ujjperceimet saját elmém rozsdásodó ketrecében, dühödten rontanék rá a vigyorgó magányra, de a húsomba maró láncok nem engednek mozdulni, csak újra visszarántanak a márványhideg valóságba. Önként vonultam a marcangoló gondolatok börtönébe, akkori tudatom teljes meggyőződésével törtem a kulcsot a zárba, s a legmélyebb sebeket szántó ostorcsapások sem mások kezét mocskolják; önmagam könyörtelenségének fájdalomtól összecsukló rabszolgája vagyok.

Nem érdekes, hogy szereted vagy sem, hogy hiszel benne vagy nem, hogy van fátok vagy nincsen, hogy vettél-e ajándékot, hogy van kivel ünnepelned vagy magányos vagy. Egyik sem számít, hidd el. Csak az számít, hogy gondolsz-e ma valakire jó szívvel, hogy mosolyog-e a lelked, ha bárki eszedbe jut. Ha csak egy pillanatra is megtörténik ez veled, akkor a karácsony már elérte a célját, mert egy cseppnyi boldogságot bújtatott a szívedbe. Kívánok neked ezernyi ilyen pillanatot!

Amennyiben létezik farkasbőrbe bújtatott bárány, akkor valahogyan így tudom elképzelni önmagam, másként képtelen vagyok megmagyarázni, miért ketyeg bennem egy előretekert biológiai óra. Elmúltak azok az idők, amikor a hivatás, a szórakozás és az egzisztencia kialakítása fontos tényezőkként jelentek meg az életemben, és idejekorán megérkezett a családalapítás valamint a gyereknevelés, mint kizárólagos érték a jelenben. Éveken keresztül güriztem azért, hogy kiküzdjem magamnak azt a megbecsülést, ami büszkeséggel és elégtételül szolgálhatott azokkal szemben, akik sokkal kevesebbet láttak bennem, mint amit belül mindig is tudtam magamról. Erőltetett menetben jártam az éjszakákat, hogy magamba szívjam a fiatalság modernkori élet sóját, megmutatva, hogy a munka mellett a bulizás királyává is avanzsálhatok. Mindeközben zseniális belső logisztikai szervezéssel sikerült kipréselnem magamból a lehetőségeimhez képest óriási pénzügyi tartalékot jövőbeli céljaim eléréséhez, mindezt úgy, hogy vajmi kevés látszódjon belőle, mennyire fogamhoz verem a garast, mióta az első keresetemet kézhez kaptam. Nagy utat tettem meg idáig, hogy a kátyútengerrel szegélyezett vonalakon sikeresen elérjem a bekötőutat, amin már kényelmesen továbblépkedve célomhoz érjek. De mire elverekedtem magam odáig, átküzdöttem magam a buktatókon, már mellékutakká degradálódtak a kezdetekben sztrádának készült életvonalaim. Persze, szeretnék ezeknek az utaknak a végállomására jutni, de most egy teljesen új irányba mozdultam, és kizárólag ennek az elérése motivál, tőlem akár az enyészet martalékává is válhat a többi. Mindig is családcentrikus voltam, már évekkel ezelőtt kacérkodtam a gondolattal, milyen csodálatos érzés lehet a saját gyermekedet tartani a kezedben, minden erőddel azon lenni, hogy megfelelően neveld fel őt, és látni felcseperedni, ahogy rád mosolyog amikor megismeri az arcodat, ott lenni az első kimondott szónál, vagy amikor saját erőből odatipeg hozzád, de akkor még kérdésként merült fel bennem a mára ponttal végződő mondat. Jó Apa lennék. Akkor csak elképzeltem, most már szeretném, ha valóság lenne. Az engem körülvevő emberek sem fiatalodnak, így nem okoz igazán nagy meglepetést, ahogy hétről-hétre derül ki valakiről, áldott állapotba került. Nem telik el hónap, hogy ne bővüljön az ismerőseim köre egy apró kis poronttyal. Amint meglátok egy kis totyogóst, legszívesebben órákig ölelgetném, hogy érezzem azt az ösztönös szeretetet, amit a kisbabák árasztanak magukból, hogy a járni és beszélni tudó imádnivaló kis manókról ne is beszéljek. Ha a közelükbe kerülök, mégis megtartok egy pár lépéses távolságot, hiába nógatnak, hogy vegyem kicsit a karomba, játsszak vele egy pár percet, hűvösen utasítottam vissza, ha nyújtja felém a kis kezét kérlelhetetlenül fordulok el tőle, miközben minden vágyam benne van ezekben a momentumokban. Félek tőle. Fogalmam sincs, micsoda elementáris érzelmeket indítana el bennem, ha már nem csak belül, hanem fizikailag is megtudnám, mennyire áhítozom egy gyermekre.

Mindig  is jól bántam a számokkal, pedig sohasem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget nekik, a babonák és hiedelmek, a numerológia misztériumával karöltve, kizárólag gúnyos mosolyt tudtak az arcomra csalni, és a számokat csak mint a mindennapi élet kikerülhetetlen részegységeként kezeltem. Az utóbbi időben valahogy mégis sikerült elültetni bennem egy a tudomány által általános fejlődés-lélektani határmezsgyeként aposztrofált korszakolást, ami a hetes számjegy bűvkörében zajlik minden ember életpályájában. Miszerint a földi életünk során, hétévente változunk, kicserélődnek bennünk olyan érzések és érzékelések, melyeket bebetonozottnak, formálhatatlannak hittünk. Ha pusztán a citológiát vesszük alapul, nem is olyan elképzelhetetlen felvetés ez, hiszen több kutatás is bizonyította, hogy a bennünk lévő sejtmilliárdok, körülbelül hét év leforgása alatt teljesen lecserélődnek, kvázi egy új testet adva számunkra. Mire a testünk utolsó funkcionális eleme is újjászületik, gyökeresen megfordul velünk a világ, megváltozik az érdeklődési körünk, új étrendi szokásokat alakítunk ki, lecseréljük a ruhatárunkat, módosítunk a berögződött rutinunkon, átformáljuk a gondolatvilágunkat, gyakorlatilag tehát a fizikális létünkkel párhuzamban a szellemünk is száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Új test, új lélek? Nem feltétlenül kell efféle diszciplínákat körüljárni a hetedik év csodájának érdekében, elég elővenni a józan paraszti eszünket, hogy a napnál is világosabban lássuk, a megoldás a természetes emberi életútban keresendő. Születésünk után hat-hét évvel bekerülünk az iskolába, ahonnan 14-15 éves korunkra a tinédzserkor kellős közepén kell megállnunk a helyünket egy, a korábbiakhoz hasonló, mégis teljesen eltérő közegben. Mire az Egyesült Államokban is kiszolgálnának minket alkohollal, már egy felnőtt életre hajazó, de komoly szerelmekkel és csalódásokkal átitatott, szabad döntési korba lépünk, ami maximum egy-két éves eltéréssel a húszas éveink legvégéig röpít minket. Akkora az emberek nagy része összegzi magában a múltat, tiszta, érett fejjel számba veszi sikereit és kudarcait, majd valóságos célokat tűz a jövőképnek nevezett parafatáblájára. Hát itt tartok én, most 28 évesen. Úgy gondolom, reálisan látom a következő időszak lehetőségeit, közeledik a válaszút.

Nem is tudom, hol kezdjem, talán most az egyszer meg kéne próbálnom nem gondolkozni, csak leírni pontosan azt, ami hirtelen jön, hadd folyjanak a szavak, néha az egyszerűségben rejlik a legnagyobb nagyszerűség. Nem tudom, de sejtem mik foglalkoztatnak Titeket velem kapcsolatban az utóbbi időben. Kérdések tömkelege, amit szerettetek volna feltenni nekem, de valami oknál fogva mégsem tettétek. Ebben valószínűleg én vagyok a hibás, mert jó ideje kerültem a válaszokat. De el kell hinnetek, hogy nem ellenetek szólt ez, hanem próbáltalak védeni Titeket, talán az igazság, talán magammal szemben. De az is lehet, hogy csak menekülni akartam a válaszok elől, hiába voltak bennem, jobbnak találtam elnyomni őket, hátha kitörölhetem a fejemből. Láttam rajtatok, hogy értetlenül álltok az események előtt, féltetek és aggódtok értem. Azt hiszem ez teljesen normális azok után, ahogy veletek szemben viselkedtem. Feltehetően én is ezt tettem volna, ha a családom egyik tagja minden ok nélkül elhidegül a többiektől, és kizárja magát abból a szeretetből, amit nyújtanak neki. Sokszor el akartam mondani nektek az okokat, rengeteget vívódtam, hogy hogyan próbáljam megértetni veletek, miért változtam meg. Hogy megismerhessetek (újra), mert megérdemlitek, hogy tisztán lássatok. De azt is tudtam, hogyha bele is kezdek egyszer, nem fogom tudni magamat adni, mert elbizonytalanítana amit látok a szemetekben, és elkezdenék aggódni, hogy helyesen teszem-e ,hogy hirtelen a némaságból rátok zúdítok mindent, amin az elmúlt években keresztülmentem. És biztosan a felét sem mondanám el az igazságnak. Mert bántana, hogy azt látnám, „mit hibáztunk el?”, „mit nem vettünk észre?”, „mit csinálhattunk volna másképp?”, miközben én tudom, hogy az ég adta világon semmit. Próbáltatok segíteni, csak én nem hagytam, egyedül akartam megoldani a problémáimat. Ez most sincsen másképpen, nem azt akarom, hogy segítsetek, azt szeretném, hogy tudjátok mi van velem. Lassan két éve annak, hogy írok egy naplót, amiben benne van minden, ami lejátszódott bennem az elmúlt három évben. Nem vidám történet, sőt, inkább kegyetlen, de őszinte, és azt hiszem, jogotok van tudni róla. Ne értsetek félre, nem titkoltam el előletek, csak nem tudtam, hogyan nyíljak meg, és ahogy teltek a hónapok, egyre lehetetlenebb vállalkozásnak tűnt ez. Pár hete döntöttem el, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, de akkor még úgy gondoltam szelektálok, most abban maradtam magammal, hogy egyetlen betűt sem hagyok ki belőle, rátok hagyom, hogy mi fontos velem kapcsolatban. Nem lesz könnyű olvasmány, még most is bennem van a kétség, hogy jól teszem-e. Mert ami nekem fáj, az tudom, hogy nektek is fáj, talán még jobban mint nekem, és szenvedésben sajnos nem lesz hiány. De még mielőtt belekezdenétek, valamit tudnotok kell. Nagyon szeretlek Titeket, még akkor is, ha az utóbbi időben ebből vajmi keveset mutattam ki, és tudom - mert ismerem a lelkivilágotokat – hogy lehetetlent kérek vele, de kérlek, ne érezzetek lelkiismeret furdalást egy pillanatig sem. Ti nem hibáztatok semmiben, akármit olvastok is, mindezt kizárólag magamnak köszönhetem, mert Ti rendületlenül nyújtottátok felém a kezeteket, Én voltam, akinek nem kellett. És még valami, ami talán a legfontosabb mindközül. Amit olvashattok, az a múlt. Nem pedig a jelen. Most már tudom, hogy túl vagyok a nehezén, és érzem, hogy jó úton haladok afelé, hogy megoldódjanak a problémáim. Lehet, pont ezért merem megmutatni, mert sikerült továbblépnem, és kilábaltam a gödörből. Úgyhogy nincs már miért aggódnotok, . Nem garantálom, hogy ha hazajövök az utazásomból, akkor képes leszek beszélgetni ezekről, nem azért adom a kezetekbe, hogy megoldást találjatok nekem. Csak tudatni szeretném veletek, hogy bízom bennetek, és semmit nem akarok eltitkolni előletek, hogy rettentően fontosak vagytok a számomra és elmondhatatlanul szerencsés vagyok, hogy ilyen szerető családom van.

Szerettem a magányt. Vagy inkább meggyőztem magam, hogy nekem ez így jó. Vitathatatlanul kellemesebb érzés volt, mint nap mint nap csikkhegyekbe pöckölni a parazsat bámulva ki az ablakon a végtelen távolba, pillanatnyi élvezet nélkül kortyolni az egyedüllét fájdalmától keserű lőrét, kíntól összefacsarodott szívvel vonaglani a szeretetből kiürült ágyban, s őrlődni semmitől semmiig, üres napokkal töltött hetek láncolatában. A magánnyal kötött kölcsönös elfogadási szerződésem ugyan enyhített a panaszokon ,és tünetmentesített a gyötrelmek alól, de megoldást nyújtani nem tudott. Hiába mondják, nekem hogy az idő minden sebet begyógyít, a halál számomra nem jelenti egy probléma orvoslását. Márpedig kezelés nélkül nem a betegség múlik el, hanem a páciens. Márpedig én továbbra sem fogom elfogadni a sors által kínált lelki eutanáziát. Inkább fájjon megint egy kicsit, minthogy sztoikus nyugalommal, küzdelem nélkül megbékéljek a bukással. Szükségesem volt parkoló pályára tenni magam, csak mint eddig minden esetben,- hol egyedül, hol párban, de- túl sokat időztem az érzelmi sztráda leállósávjában, hamarabb kellett volna indulni. Most újra nekivágok, és remélem végre megtalálom az útjelző táblát, amit annyira keresek.

Újra magaménak érzem a magányt, de azt hiszem, örülnöm kell neki. Az elmúlt két-három hónapban az egyedüllét érzése semmilyen negatív felhanggal nem párosult, tökéletesen elvoltam önnön testemmel és a saját gondolataimmal, a hiány fogalma megszűnt létezni. Ijesztő, ámbár kényelmes helyzetet eredményezett, mellette mégis reménykedtem (többedmagammal), hogy ideiglenes állapot, amibe kuckóztam. Baljós mosolyt csalt az arcomra a tudat, szólóban utazom, mégsem elhagyatottan. Álmok és remények nélküli napok voltak ezek, üresen kongó világtalan világomban, mintha megszűntek volna az agyam érzelmi mechanizmusai. Számba vettem a lehetőségeimet, mit nyerhetek és veszíthetek, amennyiben huzamosabb időre rendezkedem be, az egyszemélyes falanszterembe. Az, hogy a veszteségek kvázi nullára csökkentése elérhető és megvalósítható, annak ellenére csábítónak hatott, hogy a másik oldalt a lap tetejéről is ki kellett radírozni. Viaskodtam saját magammal, hogy biztosan szét akarom-e rombolni a freudi lelki hármast, és élhetem-e az életemet kizárólag a szuperego támogatásával, ösztönök és a valóság követelményei nélkül. Jelentem, mire elhatároztam volna, a láthatatlan szervem eldöntötte helyettem a kérdést. Újra felszínre került a magány, márpedig ennek a szónak nincsen pozitív vetülete. Hiányzik az életemből, a párkapcsolati szeretet, az érintés melegsége, a szerelemtől édes ajak íze és a rám tekintő szemek boldogsággal teli kacagása. Akarom érezni a gyengédséget, a lángoló pírt az arcomon, a szívek együtt dobbanását. Megtalálni az ösvényt a boldogság útján. Visszakapni a reményt.

Megnyugtató érzés, hogy tudom, merre haladok, felkavaró viszont tudni, hogy hová fogok ezáltal jutni. Senkit nem hibáztathatok, hiszen önálló döntéseket hozok, ezáltal növekszik az önbizalmam és a magabiztosságom, az egyéniségérzet folyományaként. Kezdetben kiegyensúlyozott voltam és milyen érdekes szó, hiszen a felismerési út végén most szintén kiegyensúlyozottnak érzem magam, miközben fenekestől felfordult a világ, amiben élek. Akkor a harmónia és a nyugalom jellemzett, most az egyenletesség és zavartalanság, szerintem mindegyik kifejezés szinonimája a fent említettnek, mégis mennyivel másabb attitűdöt sugároznak magukból. Évekkel ezelőtt, amikor még kapcsolatban éltem egyensúlyba tudtam hozni a magánéletemet, a munkámat, a barátaimat és a kikapcsolódást. Összhangban volt a vágyaimmal, mint egy jól működő kvartett. Hol az egyik szólózott, hol a másik, és én, mint a karmester, idővel megalkottam életem zenéjét. Ha egy zenekarból egy csapattag kiválik két lehetőség kínálkozik. Vagy helyettesíted egy másik emberrel, akivel újra egységet alkot majd az orkeszter, vagy megpróbálod nélküle a hű hármassal továbbvinni. Csakhogy az életben nem működik az alternatíva. Négyesben vagy sehogy. Évek óta nem léptem fel az élet színpadán, nem játszottam egy minutumot sem. Nem találtam meg a hiányzó láncszemet, bár egy ideje már nem is keresem. A banda kezd feloszlani, bár ez nem egy önműködő folyamat, két további tag kirúgásra van kárhoztatva. Kitartanának ők, ha nem én akarnám eltávolítani őket. Nincs szükségem a kikapcsolódásra, jó ideje nem töltöm ki hasznosan a szabadidőmet, untatnak a találkozók, nyűgnek érzem a társalgásokat a barátokkal, mert egész egyszerűen kifogytam a témából velük. Kizárólag két kérdés izgat fel, ha a megmaradt tag jövőbeli karrierjéről vagy a hiányzó nemlétéről folyik a diskurzus. Hogy velük mi van, egyre érdektelenebb. Egyre jobban a munkámnak élek, már-már mániákusan keresve a több és több kötöttséget általa, és amennyiben csak ő maradna a zenekarból, lehet kizárólag őt okolni a sikertelenségért. Gyűrűzik bennem a kép, hogy végleg egyedül maradok, és mégis megfelel nekem, elfogadom, beletörődöm. Úgy is egyenletes és zavartalan tudna lenni az életem. Mennyire negatív is tud lenni a kiegyensúlyozottság…

A halál mindig életidegen marad. Ahogy telnek az évek, mindannyian egyre gyakrabban találkozunk vele, megismerjük több formáját, beszélgetések sorával kivesézzük az okokat és az ismert folyamatokat. Felállítunk magunkban egy álláspontot, hol tényekre, hol hitre alapozva. És hitként szó sincs a menny, pokol, purgatórium szentháromságról.  Az életünk folyamán kialakulnak bizonyos gondolatok a halálról. Milyen halált szeretnénk, melyiket akarjuk legjobban elkerülni. Hazudik, akinek egyszer sem fordult meg a fejében az öngyilkosság, még ha azonnal le is rázta magáról az őrült gondolatfoszlányt, megtörtént már. És mindenkiben ott van a nagy kérdés, hogy mi történik velünk a földi lét után. Egy életem, egy halálom? Esetleg a folyamatos felsőbbrendű létbe kígyózás? Vagy a lélekvándorlás a válasz? Van, aki tudja, van, aki tudni véli. Bár szerintem mindenki a második csoportba tartozik. Miért foglalkoztat minket ennyire, ha tudjuk, hogy 100%-os biztonsággal sohasem fogjuk megérteni, mi lesz velünk, ha az itt maradók már csak a porhüvelyünket találják a Földön. Félünk tőle, mégis kíváncsiak vagyunk rá. Sokak számára megkönnyebbülés, másoknak menekülés, van, aki szimplán csak beletörődik az elfogadhatatlanba. Az életben csak két biztos pont van, az egyik a születés a másik a halál. A kettő akár lehet ugyanaz is, csak más szemmel nézzük. És az sem kizárt, hogy fordítva értelmezzük őket. Hiszen aki megszületik, az hosszabb vagy rövidebb élete során, de garantáltan szenvedni fog. A magánytól, a betegségektől, a szegénységtől, a megalázottságtól, az elkeseredéstől, az elhagyatottságtól, a megválaszolatlan kérdésektől, a tehetetlenségtől, a testi-lelki fájdalmaktól, teljesen mindegy. Egy új élet születésekor mindenki mosolyog körülötte, pedig akár sírhatnánk is, hogy még egy ember, akinek meg kell élni a szenvedést. Persze hogy lesz boldog is, sőt vannak olyan szerencsések, akiknek a boldogságból jóval több jut, mint a szenvedésből. De vegyük górcső alá a halált. Amikor meghal valaki, mindenki sír körülötte, szomorúak vagyunk az elvesztése miatt, de mégis miért? Hiszen azt mondjuk, hogy vége van a szenvedéseinek, ahova költözik ott már nincs fájdalom, neki már könnyű és ő már egy boldogabb világba került. Mert a halottakra mindig úgy tekintünk, hogy a továbbiakban már sohasem fog szenvedni. Akkor most melyik is a jobb? Az élet maximum egy menny a pokolban…

Nagyapám emlékére

A világ még mindig nem nekem való hely. Paradox módon annyi embernek megy vajkönnyedén a megalkuvás nélküli konformizmus. Én pedig vért izzadok azért, hogy legyőzzem a különcségemet és végre valahára beálljak a sorba. Megértem, amikor azt mondják a gazdagság sem könnyű. Ebben a pénzorientált világban, melyben élünk, szakadatlanul bamba tekintetekkel nézek szembe, ha azt mondom a szegénység olyan vagyon, amit két kézzel szórhatunk szét és mindenkinek jut belőle. Vagyonos embernek tartom magam, és minden vágyam, hogy szétoszthassam, hogy adjak belőle, de a kapzsiságtól fényévekre állva sem tudom megtenni. Hiába teszed a kezükbe, az érzelmeid kihullnak belőlük. Jobb esetben visszadobják, hogy nekik nem kell, de van, aki az aluljáróban elvett szórólaphoz hasonlóan betekintés nélkül összegyűrve dobja a szemétbe. Nem kell senkinek. Mennyire egyszerű lenne, fájdalommentesen megszabadulni tőle, fogni az egészet és bedobni a latrinába, de skarlát betűként már rég a testedbe égett. Bújtathatod, rejtegetheted, próbálhatod megtéveszteni az embereket, de az igazság mindig kiderül. Sosem leszel olyan, mint ők. Újkori Prométheuszként saját láncaiddal kötöd ki magad és hagyod, hogy a keselyűk a szívedből tépjenek ki egy darabot, nap mint nap. Azt hiszem, a boldogtalan embert két egyszerű mondattal lehet definiálni. Bűntudata van, ha valami nem működik és sohasem lesz boldog.

Cipelem a csomagomat, ami egyre jobban nyomja a vállamat. Fáj, ahogy a húsomba mar, elengedni mégsem tudom. Az agyamban ott lüktet a gondolat, le kéne már tenned, hisz nincsen benne semmi, ami az utadon hasznodra válhat. Súlyos teher, lassítja lépteidet és egyre gyakrabban késztet megállásra. Belül zakatolna az a mozdony, repíthetne az a féktelen erő, mit arra fecsérelsz, hogy a málha veled maradjon.

 Sokan keresztezik utad, akik örömmel átkulcsolnának karjukkal, hogy együtt kéz a kézben haladjatok tovább, de nincs szabad kezed, amit megfoghatna, hiszen ott éktelenkedik markodban a csomag, amit görcsösen szorítasz magadhoz, szüntelenül. Ha egy pillanatra sem teszed le, átölelni sem tudsz senkit. A poggyászod másoknak és önmagadnak is azt jelenti, foglalt. Foglalt a kezed, az elméd, a szíved. Nem feltétlenül boldog, csak foglalt. Egy-egy pihenő alkalmával titkon kinyitod és gyönyörködsz a tartalmában, mert megmásítja a valóságot. Végigtekintesz rajtuk és látsz egy inget, s nadrágot, egy dezodort, egy ív papírt, tollat és némi elemózsiát, semmi nem hiányzik. Gyorsan visszazárod mielőtt kíváncsi szemek pásztázása mellett kiderülne, az évek óta magaddal hurcolt eszme nem más, mint pár gyűrött ruha, egy üres flakon, egy megsárgult tintafoltos fecni valami bűzlő, rothadó maradékkal.

Mindenkinek van csomagja. Van benne öröm is, bánat is. Senki nem jár üres kézzel, onnantól kezdve hogy megszületik. Mégsem szabad eggyé válnod vele. Vagy te és van a csomagod. Nem pedig te vagy a csomag. Mert abban az a jó, hogy ki-be pakolhatsz benne és néha hagyni kell, hogy mások is válogathassanak belőle. Ami megtetszik belőle, annak egy kis darabkáját átteszik a sajátjukba és hagyják, hogy te is belenézhess az övékbe. De, ha te összeforrtál a csomagoddal, akkor hiába húzzák, ráncigálják, örökké nálad fog maradni és kimaradsz az élet körforgásából.

Azt hiszem a múlt hétvégi esetem mindenki előtt jó példával fog szolgálni. Elsősorban a lányoknak szól, hiszen valószínűleg ők a veszélyeztetettebbek, de mint olvasható lesz, senki nem érezheti azt, hogy vele nem fognak próbálkozni. Szombat este, az egyik baráti társaságommal lementem a Margitszigetre megnézni a BL-döntőt. Mivel május elseje óta komoly diétát csinálok, nem nagyon iszom (csak minden negyedik napon engedhető meg egy kis bor), de pont jó napra esett a Barcelona meccs, úgyhogy kirendeltem 3 dl vörösbort. Elszopogattam a meccs alatt, majd a győzelem ünneplésére kértem még 2 decivel. A többiek közben söröztek és feleseztek, de hangsúlyozom, hogy bármennyire is jól esett volna tartózkodtam tőle, maradtam a bornál. 11 óra körül átnéztünk a Holdudvarba, ahol éppen egy leánybúcsúba csöppentünk, így nem átallottam kérni még 3 dl bort meg egy üveg ásványvizet. Jól éreztem magam, táncoltam, szemeztem a lányokkal, majd leültem beszélgetni egy ismerősömmel. Fél kettő előtt nem sokkal éreztem, hogy fáradok, ezért elindultam haza. Nem mondom, hogy nem éreztem az alkohol hatását, de a tudatom teljesen tiszta volt. Emlékszem, hogy kifelé a szigetről találkoztam az egyik tanítványommal és a barátaival, kedélyesen elbeszélgettünk, aztán lesétáltam a hídról hogy felszálljak a 6-os villamosra. Épp az orrom előtt ment el, úgyhogy leültem, még mosolyogva el is kezdtem filozofálgatni, hogy egy hónapig nem ittam és most 8 dl bor hogy megártott, miközben még főiskolás koromban innen kezdődött csak a buli. Közben leült mellém egy 35 körüli alacsony, kopaszodó, kövérkés emberke, teljesen átlagos ruházattal, barátságosan érdeklődött, merre jártam. Elkezdtünk beszélgetni és elnézést kért, hogy eléggé be van rúgva, de ma született meg a gyermeke, és azt volt megünnepelni. Aki ismer, tudja, hogy a gyerektéma mostanában nagyon érzékenyen érint, ezért elkezdünk beszélgetni erről, reményekről, nevekről, családról. Leszálltunk a Blahán, ránéztem az órámra 2.03, a buszom meg 2.50-kor jött volna. Mivel jó társaság volt az emberem, mondta, hogy menjek el a 956-tal az Örsig, addig is dumálgatunk. Hát elmentem. Leszállás után szépen el is búcsúztunk, de megállított még egy szóra, és elővett egy laposüveget, hogy egy korty Jagert igyak már az újdonsült baba egészségére. Először szabadkoztam, hogy köszönöm nem, így is jól érzem magam, meg a diéta miatt csak bort ihatok, rövidet nem, de olyan udvariasan kért, valamint mivel jól elbeszélgettünk elfogadtam. Jager íze volt. Elbúcsúztam tőle, hogy tényleg megyek, de alig hogy átjutottam a négy sávos úton, elkezdtem szédülni és meg kellett támaszkodnom a korlátban és szanaszét hánytam mindent. Amikor felnéztem a csávó a villamosmegállóban állt és kérdezte, hogy vagyok. Mondtam nagyon rosszul, úgyhogy nem buszozom, hanem taxit hívok. El is indultam a taxiállomás felé, de két lépés után elveszítettem az eszméletemet. A következő emlékem, pedig, amikor felébredek a kórházban reggel. Hogy mi történt közben? Fogalmam sincs, egyetlen képnyi emlékem sincsen róla. Amit megtudtam, hogy a képszakadás után körülbelül egy órával felhívtam egy barátomat, hogy nem tudom, merre járok, aztán egy utcatábláról kiderült, hogy az Éles sarok közelében. Teljesen ellentétes irányban van amerre indultam a felkortyolt ital előtt. Közben a barátom a telefonban egy beszélgetést hallott, amit egy idegennel folytattam, akinek kérése ellenére nem akartam odaadni az irataimat, nehogy meglopjon, majd utána a telefonnal futás zajait lehetett hallani, végül szétkapcsolt a vonal. Próbálta ugyan visszahívni, de már ki volt kapcsolva. A mentők hajnali öt környékén vittek be a 10. kerületből. Arról sincs emlékem, hogy oda hogyan kerülhettem, bármennyire is erőltetem az agyam, egyetlen momentumot sem tudok felidézni abból a 4-5 órából. Hét óra környékén ébredtem fel a kórházban, addigra teljesen tiszta fejjel, sérülések nélkül, mintha semmi nem történt volna. És semmire nem emlékszem az egészből, SEMMIRE! A telefonom és a pénzem hiányzik, az irataim és a kulcsaim megvannak. A legfontosabb, hogy szerencsésen megúsztam, bele sem merek gondolni, mi történhetett volna velem. Azóta utánaolvastam a különböző kábítószereknek és több ismerősöm gondolataival összecsengve, nagy valószínűséggel a Gina nevű randidrog volt az italban. Egy honlapon ezt írják róla: „A folyékony ectasyként is emlegetett drogfajta nemcsak alkoholban, gyümölcslében, és kávéban, hanem még a vízben is észrevétlen marad: színtelen, szagtalan és teljesen íztelen.  Csak éppen nem ártalmatlan. Hatására az ember nem lesz teljesen tudattalan állapotban. Magánál marad, és rávehető bizonyos dolgokra. Menésében sincs semmi feltűnő: képes egyenesen járni. Ez pedig egy külső szemlélő számára azt sugallja, nincs kényszerített helyzetben. Pedig valójában a manipulált ital hatására teljesen védekezésképtelen.” Kérlek titeket, tanuljatok az esetemből és a legjószándékúbb emberben se bízzatok meg, mert nem tudhatjátok, milyen tervei vannak veled. Azt hiszem megtanultam a leckét, nagyon rosszul érzem magam miatta. Pedig se szégyellenem nem kell magam, sőt még csak nem is hibáztathatom magam (hiszen egy ilyen történetet talán még a legbizalmatlanabbak is elhisznek). Borzalmas világban élünk... Legyetek szívesek ezt az írást megosztani minden ismerősötökkel, hiszen tudom milyen az, ha a rádióban, tv-ben hallunk ilyen esetekről és mennyivel más, ha egy ismerőstől halljátok.

Kiegészítés: Nem állom meg, hogy ne írjam le. Tegnap a rendőrségre mentem feljelentést tenni, ahol mindent részletesen elmeséltem. Kiderült, hogy a mentőt rendőrök hívták ki, mert megállítottak igazoltatni fél hat előtt nem sokkal. A kapitányságra megérkezett a jegyzőkönyv is róla, amiben nekik ott beszámoltam mindenről, ami előtte történt velem. Hangsúlyozom erre sem emlékszem, egyetlen pillanatra sem, ezt el is mondtam. Onnantól kezdve áldozatból gyanúsított lettem, hogy esetleg nem igaz a történetem, rákérdeztek, hogy tisztában vagyok-e a hamis tanúzás büntetőjogi következményeivel. Végül azzal bocsátottak el, hogy majd kapok idézést, de nem hallgatták ki a barátomat, akinél bizonyítékként ott volt a telefonjában a híváslista, tőlem nem vettek vért, amivel bizonyítható lett volna, hogy valami drog került a szervezetembe, sőt, a térfigyelő kamerák felvételeit sem tekintették meg. Mintha lezárták volna azzal, hogy biztosan túl sokat ivott a srác, és azért nem emlékszik semmire. Megalázottnak érzem magam, mintha nem lett volna elég a tudat eddig is, hogy mi történhetett volna velem. Pár óra alatt kétszer vittek földre, egyszer valami szertől, másodszorra lelkileg döntöttek romba.

Néha szeretném, ha komolyan vehetném a huszadik század egyik legnagyobb vívmányának fejet hajtó szentenciát, amikor kijelentjük: Leforgott előttem életem filmje. Bárcsak ne az élet lenne a rendező, beállíthatnám a szín és érzelmi mélységet, a jelenlévők szájába adhatnám a gondolataikat, kizárólag rajtam múlna a siker vagy a bukás. Ha lenne egy hatalmas tekercsem melynek képkockáit többször is végigvetíthetném a mozivásznon és csak unottan csettinthetnék egyet „vágjátok ki, ezt újra forgatjuk”. De itt nincs csapó. Mert hiába írjuk meg folyton-folyvást a forgatókönyvet, s az emberek tudta nélkül szereplőválogatást tartunk a következő jelenetsorhoz (s némelyeknek csak annyit mondunk magunkban: Majd értesítjük), soha sem lesz tökéletes. Mert működik ez vice versa, egyes résztvevők felborítják a koreográfiát, és megköszönve (?) a lehetőséget nem kívánnak közreműködni a kis színjátékunkban. A gondosan kiválasztott helyszínen ezernyi commedia dell’arte játszódik egy időben semmissé téve a temérdek energiánkat felemésztő precíz munkánkat. Vannak direktorok, akik képesek hanyag eleganciával fogadni és felülemelkedni e képtelen helyzeten, mások tettetett könnyedséggel próbálják kőbevésett elveiket flexibilissé tenni. Minden producer tudja mi a siker titka, némelyik meg is meri lépni. Ha elkap az írás heve, ne foglalkozz a margó adta határokkal, ha a színészek forrongva lépik át szerepüket az improvizáció tüzében égve hagyd és éld meg velük, ne félj oldalakat kitépni, ha már nem hiszel szavaiban. Engedd szabadjára a filmet hadd forogjon, önmaga, legyen egyedi, érthetetlen és kizárólagosan a tiéd. Senki ne mondhassa rá, hogy ezt már láttam.  You cannot design your life like a building. It doesn't work that way. You just have to live it and let it design itself.

Csak keresem magam, de nem találom. Úgy gondoltam, ha leegyszerűsítem az életem, és apró részletekre bontom, majd összerakva a hiányos puzzle-t, eljutok az önismeretnek addig a fokáig, hogy ha nem is a maga teljességében, de mégis egészben fogom látni magam. Hát szétszedtem, de sehogy sem találom az összepasszoló részeket, mintha csak egy 500 darabból álló hibás társasjáték lenne az életem. Látszólag megvannak az illesztékek, látom is, hogy ez meg ez ugyanonnan való, mégsem csúsznak egymásba a darabkák. Mindenhol csak egy nüánsznyi hiányzik ahhoz, hogy ne erőltetve kelljen az én-darabkákat egymáshoz kapcsolni. Félreteszem és várok, hátha meglelek még néhányat belőle, majd amikor újra nekilátok, mintha fenekestől felforgatták volna az egészet. A pár nappal előtte szépen kirajzolódó kép kámforrá vált és egy értelmezhetetlen formátlan masszaként folyik szét a szemem előtt. Alaptörvény, hogy az egyetlen állandó dolog a változás, de legalább a vázba lehetne kapaszkodni. Néha azt érzem, hogy lelkek sokasága száguld végig éjszakánként a testemen és ébredésemkor az éppen bent cikázó kerül fogságba és irányítja a gondolataimat. Egyetlen mondatfoszlány csak, melyet mindegyikük harsog a fejemben: Nem hibázhatsz! Pedig hibázni jó, és hibázni kell. Az alapján tudsz tovább lépni és fejlődni. Megérteni és megértetni. Önmagaddal, hogy mi a jó és mi a rossz. Amíg folyományként az fogalmazódik meg benned „Ezt nem tehetem meg”, addig nem lesz összerakva semmi. Hányszor van az, hogy két rész látványosan különbözik, de minden meggondolás nélkül csak odapróbálja az ember, mert mit veszíthet vele. S összeérintve őket (szemünkben a kisgyermekek őszinte rácsodálkozásával) többé erővel sem lehet széthúzni őket. Meg kell próbálni. Hiszen mit veszíthetsz. Meg kellene.

Egy évvel ezelőtt születésnapom alkalmából írtam egy nyílt levelet, melyet azok is szívesen olvastak, akik nagy sajnálatukra nem tudtak részt venni az adott év kétségkívül legnagyobb eseményén. Idén egy szűkebb rétegnek szánva újabb szervezett találkozóra készülök, szintén egy évforduló apropóján. Ugyan az osztálytalálkozó főként a gimnáziumi évek nosztalgiagyűlése, én szakítva a hagyományokkal, életem eddigi négy legszebb évére emlékezve, főiskolás találkozót hirdetek.

Kedves Egykori Kodósok!

Ha megengeditek, egy személyes történettel kezdeném. Most nyáron lesz öt éve annak, hogy a főiskolánk uralKODÓjának Szent Győrffy Boldog Miklós forró kézszorítása mellett, kezembe kaptam a diplomámat. Mivel sokatoknak megadatott már ez a szívszorító pillanat, úgy gondolom eme jeles évforduló alkalmával, visszatérhetnék egy múltidéző hétvégére a Koronázó városba.

Hogy számotokra mit jelentett az a 4-5 (6-7-8) év nem tudhatom, de bizaKODÓ vagyok, hogy mindannyitoknak rengeteg kellemes emléke fűződik hozzá, és szívesen nosztalgiáznátok kicsit közösen. Az akkori hangulatot megidézve semmiféle rongyrázó vagy hivalKODÓ dologra nem gondoltam, megkísérelve a lehetetlent visszaugranánk 2006-ba, mintha csak most lépnénk ki a nagy előadóból. Vagyis a gyülekezőhely az „A” épület előcsarnoka lenne.

Úgy gondolom, igazán úgy tudnánk leróni tiszteletünket Székesfehérvár előtt, ha minden egyes vendéglátóegységet végigjárnánk, amely központi szerepet játszott az (öröm)ittas, néhol búslaKODÓ, majd pár sör után már haverKODÓ, de mindig nagyon okos(KODÓ) diákok életében. Felvázolnék tehát egy programtervezetet, amit természetesen totálisan fel fogunk borítani, de rend a lelke mindennek.

Szóval szombaton kettő órakor lenne a találkozó, addigra mindenki kényelmesen Fehérvárra érhet az ország bármely szegletéből. Onnan átruccannánk egy kellemes ebédre a Placcba. Szerény véleményem szerint itt érdemes lenne eltölteni plusz egy-két órát, mert a későbbiekben nem garantált a fennkölt, úri társalgás és én mindenképpen szeretnék mindenkivel váltani pár józan szót.

Innen egy órás turnusokban haladnánk tovább, a Joe borozója, Sport, Ribillió, Marxim, Flying Cat, Kiskulacs, Sörpatika, Vadászkürt, HB útvonalon, természetesen a változás jogát fenntartva. Elképzelhetőnek tartom, hogy némelyikőtök álmélKODÓan tekint a sorra, hogy kihagytam a törzshelyét, éppen ezért lehetséges, hogy itt-ott elszakad a nagy társaság egymástól. Viszont jó lenne mégiscsak együtt maradni, így szilveszteri hangulatot varázsolva a nyári éjszakából, éjfélkor pezsgőzést tartanánk a főépület előtt, megünnepelve a remélhetőleg feledhetetlen estét.

Végül, a nap megkoronázásaként bevetnénk magunkat az Appartmanház-Dodge-Le Baron-Vesztegzár-West kvintett egyikébe, és ki-ki ereje és vérmérséklete szerint ropná hajnalig. A vasárnap programját már kötetlenként jelölném meg, önszerveződő csoportokban.

Hogy lényegi információ is kerüljön a levélbe, a találkozó időpontja július 9-10 lenne. Véletlenül sem szeretnék tolaKODÓ lenni, de a szervezést megkönnyítve kérnélek titeket, minél hamarabb döntsetek, hogy részt vennétek-e a mókában. Szóval töltsétek ki az alábbi kérdőívet és küldjétek vissza:

1. Részt vennél-e a Fehérvár Reunion 2011 kulturális programon?
a, hogy a fenébe ne
b, már egy héttel előbb lemegyek
c, rettentően sajnálom, de nem tudok, igyatok helyettem is és 2016-ban találkozunk


Röviden ennyi lenne a tervem. Elnézést, ha itt-ott csapKODÓ lettem volna, de már maga az elképzelés rettentő jó érzéssel töltött el, hát még a megvalósítás. Remélem, minél többen pozitívan reagáltok majd, csapjunk egy olyan igazi jó bulit még egyszer együtt.

Szép hétvégét mindenkinek,
Attila

Az elmúlt egy hétben ténylegesen úgy éreztem magam, mint aki egy kedves kis mesébe cseppent. Egy olyan mesébe, amilyet mindig is hallani szeretettem volna. A mese, amelyikbe beleszőnek téged is, olyannyira tudsz hasonulni a főhőssel, hogy már-már az az érzésed, te magad vagy a főszereplő.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy magányos fiúcska. Szeretett volna magának egy virágot szedni az erdőben, de nem ám akármilyet, hanem az ő virágát. Tudta, hogy ott van az erdőben, mégsem indult a keresésére, maga sem tudta sokszor miért. Pedig látta, ahogy a többi fiúcska teli szájjal mosolyogva rohan be a lombok közé, és egyre másra hozzák ki a szebbnél szebb virágokat. Ki egy szelíden bimbódzó hóvirágot, ki egy tüzes rózsát, de egyik sem jött vissza üres kézzel. A fiúcska tudta, hogyha bevetné magát a fák közé, ő is szakíthatna magának egyet, de nem érzett késztetést arra hogy ilyen módon szerezzen magának virágot. Hiába ábrándozott róla már jó ideje, tudta, amíg nem látja lelki szemei előtt a sajátját, addig nem járhat sikerrel. Sokat heccelték a többiek, akik már harmadszor negyedszer fordultak, hogy az ő virága nem is létezik, hiszen egyik olyan mint a másik, ő mégis makacsul kitartott az elhatározása mellett; márpedig neki csak egy kell. Néha bizonytalanul elsétált az első fasor árnyékáig, óvatosan bepillantott a koronák árnyékában megbúvó virágrengetegre, némelyik hívogatóan csalta volna beljebb, de a belső késztetés mindig erősebb volt. Csak telt múlt az idő és a fiúcska kezdett elbizonytalanodni az agyába végletesen befurakodó gondolattól, így hát egyre közelebb lépett s időről időre beljebb merészkedett, vigyázva rá, hogy még látótávolságban maradjon a végtelen mező. Ingadozó tekintete hébe-hóba megragadt egy virágon, néha még azt is elhitte, hogy az lesz az ő virága, de mikor lehajolt érte, hogy finoman kihajtsa a Földből mindegyik szirma alatt tüske döfte kezét. Fájdalmasan hőkölt hátra és ostorozta magát, „látod, miért nem hallgattál a józan eszedre, hiszen belül tudtad, hogy ez nem az, amit kerestél” és bosszúsan, ujjában lüktető fájdalommal, kicsörtetett az erdőből a megnyugvást hozó úttalan rétre. Hiába próbálta elhessegetni a tökéletes virág gondolatát, csak nem hagyta nyugodni, így aztán mikor már nem is emlékezett mi fakasztott sebet rajta, nekivágott ismét az erdőnek hátha végre megtalálja a virágot, mit oly régóta keres…

Nem lesz olyan egyszerű dolgom, mint hittem. A szemléletváltás csak az első fok egy meredeken előttem tornyosuló Patyomkin lépcsősoron. Kezdem megérteni, micsoda küzdelem vár rám. Minden fokozaton megállítanak majd és megpróbálnak meggyőzni, hogy ne tovább. Így hát az eleje lesz a legnehezebb, mert ha visszanézek, még tisztán látom a biztonságot nyújtó megszokott, minden szempontból ismert életem és csábító lenne azt a pár fokot visszalépni és további csalódások nélkül elmerülni a langyos semmit nem hozó (de el nem vevő) purgatóriumomban. Bizsergető érzés belegondolni, hogy zuhanjak vissza oda, amit már egyszer elfogadtam, de nem fogom, mert azzal fejet hajtanék a boldogtalanság hatalmassága előtt. Inkább megmakacsolom magam és büszkén felemelve a fejem, túlnövök rajta, és látszólagos könnyedséggel átnézek felette. Mesterkélt ugyan, de néha meg kell tennünk, hogy azzá lehessünk, amik még nem vagyunk. Fogalmam sincs, mi az az erő, mi eme beteges játékot játssza velem, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy legyőzzön. A játék a legkomolyabb dolog a világon és én felveszem a kesztyűt. Sokadszorra. Most még erősebb nálam, de csak annyival, hogy ezt fitogtatni tudja, bár tönkretenni nem tud. Lelki gyötrelmek közepette, pillanatnyi elgyengülések mellett, de nem feladva, hangyaszorgalommal gyűjtögetem magamba az erőt. Miközben a súlyos terheket cipelek a vállamon, kigáncsol és megingathat, de elesni nem fogok. Nem tud többé padlóra vinni.

Hatalmas reményekkel vágok neki a 2011-es esztendőnek, a karácsonyi bejegyzés végén lévő írásjellel eldöntöttem pontot teszek egy igen hosszúra nyúlt időszakra földi létem során, és szakítok az önsanyargató, búskomor hangulatommal és gyökeres változásnak (fejlődésnek?) vetem alá magam. A depresszió és a melankólia határmezsgyéjén táncoló életem két évig biztonságban tartott minden komoly sérülés veszélyével szemben, de néha szükség van egy karcolásra, egy új hegre, hogy bizonyosságot szerezzünk arról, még itt vagyunk, még élünk. Végignéztem magamon, átvizsgáltam önmagam tetőtől-talpig és legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, nem csak a bőrön gyógyult be minden seb, hanem belül sem fáj már semmi. Jó ideje csukott szemekkel tapogattam végig a testem s lelkem, így nem vehettem észre, a régi forradások már nincsenek ott, csak akarattal odaképzeltem őket, mert úgy könnyebb és velük folytathatom a majd mentalitássá váló szenvedésfolyamot. Két év elég volt! A legmegdöbbentőbb érzés, hogy nem is esett nehezemre kinyitnom a szemem, és elhinnem, amit látok. Rendben vagyok, sőt, remekül vagyok! Egy évvel ezelőtt megírtam egy listát, kiknek vagyok hálás az életemben, nem tagadom felemelő érzés volt adózni azoknak, akik által idáig jutottam az életben. Egyvalakit hagytam csak le és az Én vagyok. Most elérkezett az idő, hogy magammal is foglalkozzam, mert elég erősnek érzem magam hozzá hogy kimondjam/leírjam a vágyaimat. Íme hát a lista, mit szeretnék, s mit tesz a pozitívizmus, mit fogok(!!!) elérni!

I, Leszokom a dohányzásról. Bár erről már lekéstem, hiszen az órámra pillantva megállapíthatom, hogy több mint két hete nem gyújtottam rá. Nekivágtam, eldöntöttem, megcsináltam. Jobban átgondolva ez nem is egy vágy, akarat kérdése az egész, márpedig aki ismer tudja, ha erről van szó, a lehetetlent is mosolyogva rázom ki a kisujjamból.

II, Folytatva a „vágyom hogy igazán akarjam” listát, tavasz közepére öt év után először 69 kilóval szeretném megnehezíteni a szobamérleg mindennapjait. Örömteli érzés lenne, ha nem csak az arcvonásaim emlékeztetnének húszéves önmagamra, hanem a tükörbe is magabiztos tekintettel pásztázhatnám végig magam.

III, Több mint három éve kínlódok napi fájdalmakkal a derekam tájékán, a lelki gyötrődésem a gondolataimból fakadt,  itt az ideje, hogy egy orvos végre megtalálja a megoldást a fizikai szenvedéseim megszüntetésére, akár még egy műtét bevállalásával is. Talán nem olyan nagy kérés erre az esztendőre, hogy ugyanúgy mozoghassak, mint mindenki más.

IV, Szeretném legyőzni a repüléstől való félelmemet, egyszer és mindenkorra. A világ szinte minden szegletében tárt karokkal várnának régi jó cimborák, ráadásul addig nem nyugszom, amíg egyszer élőben nem tekinthetek meg egy Canucks meccset Vancouverben, másképp ez pedig nehezen kivitelezhető. Szeretném bejárni Kanadát és Ausztráliát, életem során egyszer látni a Sarki fényt és a Jóreménység fokát vagy csak spontán úgy dönteni reggel, hogy délután az Eiffel-torony lábánál igyak egy kávét, este meg bedobjak egy pofa sört a Sohoban.

V, Újra sportolni akarok, élvezni a mozgás örömét, az izomláz kellemesen bizsergető érzetét egy küzdelmes focimeccs után, sajgó lábakkal hazamenni egy egész délutános korcsolyázás végén. Floorballozni szeretnék, teniszezni, amíg csak ki nem nyúlok a pályán, és végre kipróbálni a falmászást, amit annyiszor bámultam már vágyakozva.

VI, Át akarom úszni a Balatont!

VII, Új élményeket szerezni, nem foglalkozni mi mennyibe kerül, mert az élmények megfizethetetlen emlékek. Túl nyugodt életet élek, szükségem lenne egy kis adrenalin-bombára! Idén el szeretnék jutni a kalandparkba, kipróbálni magam egy gokartversenyen, elmenni paintballozni a haverokkal, részt venni egy flash mobban, beülni egy rallys mellé. Mindegy, csak ha visszagondolok rájuk, olyan legyen amire örökké emlékezni fogok.

VIII, Megtalálni „A helyet”. Egy kávézót, egy éttermet, egy büfét vagy akár egy kiskocsmát, ami az enyém. Ahova úgy megyek be, hogy régi ismerősként köszönnek rám, és bárkivel szívesen lemenjek oda. Ahol megvan egy rutinom, ugyanazt rendelem, ugyanoda az asztalhoz, meglegyen a vendéglátóegységek otthona számomra. Hiányozzon, ha egy hétig nem tudok odamenni, hiányozzak, ha egy hétig nem látnak. Nekem ez az egyetlen amerikai-álom.

IX, Mindig azt mondtam, ez a blog csak addig létezhet a számomra megfelelő minőségben és formában, amíg a szenvedés a védjegyem. Sohasem tudtam írni, ha jó kedvem volt, hiszen úgy vélem, a jót megélni kell, a rosszat kiírni magamból. Az egyik legfontosabb kívánságom, tudjak a boldogságról is úgy írni, ahogy a fájdalomról.

X, A fentiek mellett már csak egy igazán komoly vágyam maradt, mely kenterbe veri mind a kilencet, még ha duplán következnének is be. Szeretném, ha újra megoszthatnám valakivel az életemet. Nem a nagy és süvítő szerelmet keresem, nem feleséget, vagy jövendőbeli gyermekeim anyját akarom megtalálni, csak újra érezni, milyen az, amikor az ember lelke mosolyog, mert van kire mindennap örömmel gondolni. Szeretnék valakit, akit minden különösebb ok nélkül felhívhatok, csak mert gondoltam rá, izgalommal várni a találkozókat, átélni a forró csókokat, az ölelés és az érintések felemelő semmihez sem hasonlító érzését. Egy lányt, akivel megoszthatom a mindennapjaimat, akire büszkén nézek rá, hogy velem van, ameddig csak jólesik. Szeretnék újra boldog lenni. :)

Megszakítás nélkül ez a harmadik egyedül töltött karácsonyom, legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy ez valaha bekövetkezhet. Mégis, gyors egymásutánban harmadszor történik meg velem, hogy társ nélkül, magányosan ülök a szobámban és igyekszem elkerülni az ünnep hangulatának egyetlen apró villanását is, mielőtt a feltóduló emlékek, a valóra nem vált vágyak és a hiányérzet kínzó gyötrelme sokadszorra szétszabdalnák a szívemet. Szélvész gyorsan csapódik az ajtóm, ha meghallom a rádióban az együttlét, a szerelem és a boldogság szavakat és kínosan ügyelek arra, hogy napközben még véletlenül se üljek a távkapcsolóra, nehogy lecsaphasson rám a sors gonosz szelleme, mert bárhova kapcsolna az átkozott masina, biztosan egymás kezét örömittasan fogó, teli szájjal mosolygó, életvidám emberek néznének vissza rám. Az érzelmeim hangszerén ma valahogy mégsem a magány húrja visított fel legfájdalmasabban. Az első egyedül töltött Szentestémen - pontosan emlékszem - úgy gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Kényszeredetten, hatalmas erőfeszítések közepette kínlódtam végig szeretteim társaságában az ünnepi vacsorát, egész idő alatt hálásan mosolyogva rájuk. Majd feljöttem a szobámba és sírtam. Tavaly ilyenkor Nagyapám már olyan beteg volt, hogy biztosak voltunk benne, utoljára ülünk össze így együtt. Elalvás előtt a könnyeim mellé a kétségbeesett könyörgés is társul szegődött. Idén pedig már karácsonyom sem volt. Édesapám kórházban, nővérem az új családjával tölti a szeretet ünnepét, így nem maradt más, mint kirakni az „Idei karácsony ELMARD” táblát. Mindenki tudja, hogy álságosnak tartom ezt az ünnepet, így hát sohasem gondoltam, hogy a hiánya ilyen kegyetlen érzéssel tölt majd el. Most, hogy életemben először nem élhettem meg, ahogy a díszektől s lámpásoktól roskadozó fenyő halvány fényében átöleljem a családom, a fájdalom leírhatatlanul, metszőn kígyózik végig a testemen. Harmadszorra is azt mondhatom, ennél rosszabb már nem lehet. Attól tartok a ráadást már tényleg nem élném túl.

A karácsonyfa megvan, csak nem illik a talpba
Ilyenkor jön a kés, a fürész majd a balta.
Az ebéd készül, fő-rotyog a sok finomság
bár itt-ott kifut gondos kezekre a forróság.
A családban mindenki sietve díszít s csomagol
Illatolaj helyett, így kerülhet mécsesekbe vitriol.
Apa zihál, Anya ordít, s mindenki más kiabál
Szent Karácsony ünnepén minden házban áll a bál.
Arcodra remélem mégis mosolyt csaltak általam az angyalok
Úgyhogy kedves olvasóm: Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok! :)

Az élet rengeteg elvesztegetett pillanatról, meg nem élt élményről, kihagyott lehetőségről szól. Számtalanul sorolhatnánk azokat a momentumokat, ahol döntés előtt álltunk és választani kell két út között, merre haladjon tovább életünk szekere és ezek legtöbbje egy soha többé nem látott kereszteződésként marad meg emlékezetünkben. A választással vállalunk, nincs kizárva, hogy rosszul, de haladunk még akkor is, ha egy vargabetűvel hátrafelé kell vennünk az irányt. Hol előre toljuk, hol hátrahúzzuk, néhol pedig csak engedjük a lejtőn fékevesztetten. Egyetlen dolgot nem engedhetünk meg pusztán önmaguknak; megrekedni a sárban, így vagy úgy mozgásban kell tartani a szakadatlanul forgó kerekeket, mert az élet nem állapot, hanem cselekvések végeláthatatlan sorozata. Ha megállsz, nem élsz. Egy röpke pillanatig megpihenhetsz, körbejárhatod a környéket, pillantgatsz jobbra-balra, hogy megkönnyítsd a döntésed, de haladnod kell. Minél tovább vársz, annál mélyebbre süllyed a szekered a sárrengetegben, aztán egyszer csak azon veszed észre magad, hogy ott dagonyázol (fulladozol) s a latyak szépen lassan megagyagosodik körülötted. Onnan akkor nincs tovább. Belesüppedhetsz bokáig és a langymeleg akár még kellemes melegséggel töltheti el a kimerítő úton megfáradt lábaidat, de a hosszú menetelés, az előtted álló kacskaringós út nem tölthet el akkora bizonytalansággal, hogy hagyd magad térdig merülni. Ki kell lépni, még ha a kínok-kínját is kell kiállnod, mert percről-percre nehezebb lesz és vagy te bármily erős, idővel képtelen leszel kimászni saját kelepcédből. A sors mégsem ilyen kegyetlen, időről-időre arra sodor egy vándort, dacból és hiúságból ellökheted magadtól, de a határaiddal tisztában kell lenned, különben végleg elmerülsz az elveszett emberek tengerében. A seb még fáj. Ha simogat a kéz, már gyógyul.

Talán mégis igaz? Lehet, hogy még mindig hiányzol? Nem tudom elhinni, hogy ez így lehet. Annyiszor lezártam már magamban a veled töltött időszakot és a nélküled eltöltött periódust, és mindkettő örökre befejezettnek, végérvényesnek tűnt. Nem jutottál már eszembe nap mint nap, volt hogy napokig, vagy akár egy hétre teljesen elfelejtettelek, s sehol sem találkoztam emlékeddel. A közös zenéinkről, helyszínekről, tárgyakról már rajtad kívül álló gondolatok keringtek a fejemben. Ha előkerült egy kép vagy egy együtt megélt élmény, őszintén mosolyogva, nyugodt hangon, hatalmukba kerítő érzések nélkül futottak át az agyamon. Könnyeden beszéltem rólad/rólunk, mindenféle kínzó pillanat nélkül. Ha nagy magányomban kapcsolatra, egy ölelésre, csókra vágytam, nem a te arcod vagy illatod villant be azonnal. Mindig másé, és te csak a legritkább esetben kerültél elő, holmi kényszer, hogy mégiscsak veled voltam utoljára. Nem vonzott a gondolat, hogy lássalak, hogy megfogjam a kezed, és rosszallással ráncoltam össze a homlokom, ha újra együtt képzeltem el magunkat, mert fojtogató, kellemetlen érzésekkel teli vízió tárult lelki szemem elé. A remény ténnyé fajult. Elfelejtettelek, feldolgoztam a múltat és két nyomorúságos év elteltével végre másra vágyom. Időtlen idők óta nem jutott az eszembe imádnivaló nagymamád, a mindig mellettem álló édesapád, vagy a rajongásig szeretett húgod. Székesfehérvárról a főiskolára, a Népligetről a Fradira, Londonról Péterekre, a hosszú esti beszélgetésekről pedig Incire asszociáltam előbb, pedig mind-mind kapcsolatunk meghatározó részei voltak. És mégis. Nem tudom fejből a számodat, elfelejtettem milyen parfümöt használtál és szakításunk pontos napjával sem vagyok már tisztában; 20 vagy talán 22? Megvontam a vállam és szegvégről odavetettem „Tök mindegy”. És valóban így gondoltam. Semmi nem utalt hát arra, hogyha megtudom, hogy egy rutinműtét előtt állsz, hirtelen semmi más ne számítson, csak tudjam, szerencsésen túl vagy rajta és rendben lezajlott az amúgy veszélytelen beavatkozás. Képtelen voltam a munkámra koncentrálni, a tízperces szünetekben folyamatosan a telefonomon ült sóvárgó tekintetem, mikor kapom a megnyugtató üzenetet. És ekkor nyilallt belém a fenti kérdés. Mert aki nem hiányozna, azért nem aggódik így az ember…

Csak írni szeretnék semmi mást. Minden alkalommal megnyugszik háborgó lelki világom, ha a csend fülsüketítő zaja mellett, a klaviatúra ütemes kopogása dolgoztatja meg, boldogságot nyújtó hangokra áhítozó dobhártyám. Sokszor, még így is erősebb belső hangom szüntelen, halálsikolyra emlékeztető keserves siráma, melyet csak a néhol előtörő zokogás hangja tör meg egy-egy pillanatra. Mindebből vajmi kevés látszódik, ha egy fürkésző tekintet bámulja meg lelkem tükrét, a külső szemlélőnek nem tűnik fel az ezernyi karc a belülről lassan koromfeketévé sötétülő prizmán. Időnként még erőt veszek magamon, hogy egy újabb hitetlen mozdulattal próbáljam tisztára törölni a kilátást, de a hosszú hiábavaló hónapok erőtlenné teszik képzeletbeli karjaimat, melyek elernyedve adják fel a reménytelen küzdelmet a megvilágosodás felé vezető úton. Egy apró szűk résen próbálom már csak kivenni az egykor csodálatos panorámát nyújtó látképet, de a világ rajtam kívül eső oldalán is szakadatlanul csak a fájdalom sötétségét tudom magamévá tenni. A barátságos mosoly, a megnyugtatólag ható arcvonások, a vidám kis gödröcskék viaszmaszkként takarják el lehangoló látványt nyújtó arcképem, melynek  féltőn bújtatott zugaiba talán még azok sem nyernek betekintést, akik önmaguknál is jobban ismernek. Néha úgy gondolom, talán már én sem találom meg az igazi arcom.

Három hétig sikerült elűznöm a magány kínzó fájdalmát, mely könyörtelenül időről-időre újra rám telepedik, s mint az óriáskígyó tehetetlen áldozatát, körülölel menekülési utat nem hagyva és szépen lassan zúz össze, hogy minden porcikám egyenként törjön darabokra. Tébolyult tekintettel nézel még körbe, zihálva próbálod minden erőddel kibontakoztatni már elveszett testedet, s lelkedet, hátha valami csoda folytán irgalmaz neked, és sikerül elmenekülnöd előle. De nem, a magány szorítása erősebb és nem enged. Még csak nem is oly humánus, mint az őserdei gyilkos, mert nem öl meg soha, csak megkínoz, szakszerűen szakítja fel már gyógyuló sebeidet, majd otthagy téged lelked vértócsájában fetrengve. Fekszel a rideg padlón kiszolgáltatottan, csak arra várva, hogy teljesen elcsendesüljön körülötted minden, várod a megváltó sötétséget, de már tudod, hogy megint tökéletesen számította ki. Egy lélegzetvételnyivel hamarabb engedett el a fullasztó szorításból. Elment, de a nyoma újra ott éktelenkedik rajtad, ki tudja már hányadszor, nem is számolod már a sebeket, csak annyit tudsz, valahol még lesz hely a következőnek is. Lassan fölkelsz belőle és ismét belekezdesz a már megszokott procedúrába, hiszen nem tehetsz mást, ha újra úgy döntött a sors, hogy maradnod kellett. Gépiesen teszed a dolgod, üveges tekintettel építkezel újra, begyakorlott mozdulatokkal, ürességgel feltöltve lépsz előre a semmibe és csak nagyritkán villan be két apró gondolat. Megint itt vagyok, ugyanott ahol már jártam tízszer-százszor-ezerszer. A másik a rettegés, az egyetlen változó ebben a kurva életben. Tudod, hogy újra eljön, csak idő kérdése, hogy ismét alulmaradj egy egyenlőtlen küzdelemben, és már előre érzed, ahogy a húsodba vág az éles, elviselhetetlen fájdalom. Minél később jelenik meg annál nagyobb kínt okoz, s mindég éppen akkor, mikor már elhiszed, hogy talán nem is jön el, végre békén hagyott, és más játszótársat keres magának a kisded kínzásaihoz. Mikor az első könnyed sóhajt engeded ki lázasan zakatoló tüdődből, mikor hagyod elernyedni egy pillanatra pattanásig feszülő izmaidat, mikor a szárazságtól már égő szemedet egy pillanatra lehunyod. Akkor és ott ismét lecsap.

Bizalom, képzelet, hit.

Mikor világra jövünk, még nem ismerünk semmit a minket körülvevő mindenségből, nincsen kimunkált önképünk, csak arra hagyatkozhatunk, ahogy önkéntelen reflexünkből kifolyólag feltétel nélkül megbízunk bizonyos emberekben, akiket jó esetben a szüleinknek hívhatunk. Nem tudatosan tesszük meg az első lépéseket efelé, hanem az elesettségünk és életképtelenségünk arra kényszerít bennünket, mások kezébe adjuk a sorsunkat, egészen addig, míg észlelésünk, testünk és felfogásunk a teljes ismeretlenség ködös világából kifinomodik annyira, hogy eldönthessük a későbbiekben, kinek a kezébe tesszük említésre sem méltó rövidke életünk boldogulását. A bizalom attól a perctől kezdve életünk szerves része, hogy a cédulás bába világra segít minket. Ha ezt a kincset szándékosan vagy tudatalattink irányítása mellett magunk mögött hagyjuk, eltemethetjük mindazt, amit életnek hívnak.

 Tudatra ébredésünktől kezdve megállíthatatlanul pörögnek agyunkban gondolatok milliói, ezernyi lehetőség kavarog szüntelen a fejünkben, minden egyes éberen töltött pillanatunkban. Néha előkerülnek olyan elképzeléseink, melyeket magunk sem értünk, talán a valóságtól is olyannyira elrugaszkodnak, hogy titokban cinikus, néma kacagásban törünk ki. Mégis tettetett rosszallással mindannyiszor megtesszük, mert egyszerűen jó érzéssel töltenek el minket, ha bolond, elmebeteg, s kínos gondolatok cikázhatnak a fejünkben. Minél több számunkra megmagyarázhatatlan gondolatfoszlány jelenik meg lelki szemeink előtt, annál erősebb és fejlettebb lesz az életünket csodálatos misztikumban összetartó képzelet. Az egyetlen mozzanata a világmindenségnek, ahol a nagyravágyás becsülendő, a hűtlenség fájdalommentes, s a hazugság erény. A jövőnk alapját képezi, s egy olyan gigászi erejű vázat alkotó oszlopláncolat, melynek leomlásával nem maradhat számunkra más, csak egy egyszemélyes Karthágó a Hold sötét oldalán.

A két fogalom egységéből alakulhat ki a legnagyobb kapaszkodónk az élet sodró hullámaiban, a hit, ami minden ember számára megadja a lehetőséget az esendőségre. Szükségünk van egy támaszra, melyet pontosan azért húzunk közel magunkhoz, hogy ha kidőlnek az oszlopaink legyen, ami egyben tartsa legalább addig a percig, amíg újjá nem építjük a megrogyott pilléreket. Létkérdés maga a hit, mert mindig eljön az a pont, amikor váratlanul súlyt le a vihar és erőtlen erődünket porig rombolja, ha nincs mellettünk a védelmező kart nyújtó támaszunk.

Bizalom, képzelet, hit.

Nyílt szívvel és lélekkel fordultam az emberek felé, bíztam bennük és magamban egyaránt, a képzeletem határtalan ábrándmezőkön suhant és feltétel nélkül hittem a tetteimben; legfőképpen a gondolataimban. Mára se támfám, se oszlopom, csak a sírgödör mellett állok üres tekintettel az anyaföldre bámulva.