Három hétig sikerült elűznöm a magány kínzó fájdalmát, mely könyörtelenül időről-időre újra rám telepedik, s mint az óriáskígyó tehetetlen áldozatát, körülölel menekülési utat nem hagyva és szépen lassan zúz össze, hogy minden porcikám egyenként törjön darabokra. Tébolyult tekintettel nézel még körbe, zihálva próbálod minden erőddel kibontakoztatni már elveszett testedet, s lelkedet, hátha valami csoda folytán irgalmaz neked, és sikerül elmenekülnöd előle. De nem, a magány szorítása erősebb és nem enged. Még csak nem is oly humánus, mint az őserdei gyilkos, mert nem öl meg soha, csak megkínoz, szakszerűen szakítja fel már gyógyuló sebeidet, majd otthagy téged lelked vértócsájában fetrengve. Fekszel a rideg padlón kiszolgáltatottan, csak arra várva, hogy teljesen elcsendesüljön körülötted minden, várod a megváltó sötétséget, de már tudod, hogy megint tökéletesen számította ki. Egy lélegzetvételnyivel hamarabb engedett el a fullasztó szorításból. Elment, de a nyoma újra ott éktelenkedik rajtad, ki tudja már hányadszor, nem is számolod már a sebeket, csak annyit tudsz, valahol még lesz hely a következőnek is. Lassan fölkelsz belőle és ismét belekezdesz a már megszokott procedúrába, hiszen nem tehetsz mást, ha újra úgy döntött a sors, hogy maradnod kellett. Gépiesen teszed a dolgod, üveges tekintettel építkezel újra, begyakorlott mozdulatokkal, ürességgel feltöltve lépsz előre a semmibe és csak nagyritkán villan be két apró gondolat. Megint itt vagyok, ugyanott ahol már jártam tízszer-százszor-ezerszer. A másik a rettegés, az egyetlen változó ebben a kurva életben. Tudod, hogy újra eljön, csak idő kérdése, hogy ismét alulmaradj egy egyenlőtlen küzdelemben, és már előre érzed, ahogy a húsodba vág az éles, elviselhetetlen fájdalom. Minél később jelenik meg annál nagyobb kínt okoz, s mindég éppen akkor, mikor már elhiszed, hogy talán nem is jön el, végre békén hagyott, és más játszótársat keres magának a kisded kínzásaihoz. Mikor az első könnyed sóhajt engeded ki lázasan zakatoló tüdődből, mikor hagyod elernyedni egy pillanatra pattanásig feszülő izmaidat, mikor a szárazságtól már égő szemedet egy pillanatra lehunyod. Akkor és ott ismét lecsap.