Bizalom, képzelet, hit.

Mikor világra jövünk, még nem ismerünk semmit a minket körülvevő mindenségből, nincsen kimunkált önképünk, csak arra hagyatkozhatunk, ahogy önkéntelen reflexünkből kifolyólag feltétel nélkül megbízunk bizonyos emberekben, akiket jó esetben a szüleinknek hívhatunk. Nem tudatosan tesszük meg az első lépéseket efelé, hanem az elesettségünk és életképtelenségünk arra kényszerít bennünket, mások kezébe adjuk a sorsunkat, egészen addig, míg észlelésünk, testünk és felfogásunk a teljes ismeretlenség ködös világából kifinomodik annyira, hogy eldönthessük a későbbiekben, kinek a kezébe tesszük említésre sem méltó rövidke életünk boldogulását. A bizalom attól a perctől kezdve életünk szerves része, hogy a cédulás bába világra segít minket. Ha ezt a kincset szándékosan vagy tudatalattink irányítása mellett magunk mögött hagyjuk, eltemethetjük mindazt, amit életnek hívnak.

 Tudatra ébredésünktől kezdve megállíthatatlanul pörögnek agyunkban gondolatok milliói, ezernyi lehetőség kavarog szüntelen a fejünkben, minden egyes éberen töltött pillanatunkban. Néha előkerülnek olyan elképzeléseink, melyeket magunk sem értünk, talán a valóságtól is olyannyira elrugaszkodnak, hogy titokban cinikus, néma kacagásban törünk ki. Mégis tettetett rosszallással mindannyiszor megtesszük, mert egyszerűen jó érzéssel töltenek el minket, ha bolond, elmebeteg, s kínos gondolatok cikázhatnak a fejünkben. Minél több számunkra megmagyarázhatatlan gondolatfoszlány jelenik meg lelki szemeink előtt, annál erősebb és fejlettebb lesz az életünket csodálatos misztikumban összetartó képzelet. Az egyetlen mozzanata a világmindenségnek, ahol a nagyravágyás becsülendő, a hűtlenség fájdalommentes, s a hazugság erény. A jövőnk alapját képezi, s egy olyan gigászi erejű vázat alkotó oszlopláncolat, melynek leomlásával nem maradhat számunkra más, csak egy egyszemélyes Karthágó a Hold sötét oldalán.

A két fogalom egységéből alakulhat ki a legnagyobb kapaszkodónk az élet sodró hullámaiban, a hit, ami minden ember számára megadja a lehetőséget az esendőségre. Szükségünk van egy támaszra, melyet pontosan azért húzunk közel magunkhoz, hogy ha kidőlnek az oszlopaink legyen, ami egyben tartsa legalább addig a percig, amíg újjá nem építjük a megrogyott pilléreket. Létkérdés maga a hit, mert mindig eljön az a pont, amikor váratlanul súlyt le a vihar és erőtlen erődünket porig rombolja, ha nincs mellettünk a védelmező kart nyújtó támaszunk.

Bizalom, képzelet, hit.

Nyílt szívvel és lélekkel fordultam az emberek felé, bíztam bennük és magamban egyaránt, a képzeletem határtalan ábrándmezőkön suhant és feltétel nélkül hittem a tetteimben; legfőképpen a gondolataimban. Mára se támfám, se oszlopom, csak a sírgödör mellett állok üres tekintettel az anyaföldre bámulva.