2009 Július – A mozgalmasság hónapja

Messze a legmozgalmasabb hónapomat éltem meg, rengeteg új élménnyel gazdagodtam, valahogy mégsem tudtam őszintén rámosolyogni a világra. Pedig adott volt hozzá minden. Jó ideig úgy tűnt, mégsem hibáztam azzal, hogy kihúztam magam alól a biztos talajt, mert az angliai jövőkép új erőre kapott és kilépett az esetlegesség homályából, már-már a tüdőmben éreztem a doveri kikötő új élettel kecsegtető illatát. Elképzeltem, ahogy kezdetben egy kamionról rakosgatom ki az új ruhákat, majd hónapokkal később már a lengyel-arab-fekete vendégmunkásoknak magyarázom az angol nyelv rejtelmeit, egy hatalmas összegért a helyi nyelviskolában, miközben egy csinos magyar lánnyal sétálgatok kézen fogva az Oxford Streeten. Mindezt Ukrajna felé zötykölődve volt időm elképzelni, hiszen a 36 órás utunk a Fekete-tenger parti Odessa felé majd kétnaposra duzzadt. Óriási élmény volt a cirill betűk forgatagában egy szót sem értve 10 napon keresztül bámulni a szebbnél szebb nőket; a mai napig nem tudom elhinni, hogy ott tényleg minden 20 és 30 közötti nőnemű egyed gyönyörű, gyakorlatilag kivétel nélkül, de a tényekkel nehéz vitába szállni. És mégis itt kezdődött újra a lejtő, mert rájöttem, hogy egyik sem ér fel azzal, akire vágyom, aki még mindig bele van égetve a szemgolyóimba. Éppen jókor jött tehát a sporttáborunk Gergővel, az a balatoni hét volt az év legkellemesebb öt napja. Fél év után először éreztem magam felhőtlennek, és ha a lelki nem is, de a fizikai lényem végre határozott fejlődést mutatott. Egy jó adag zsírt legalább akkora mennyiségű izom váltott fel, ami kifejezetten jót tett a közérzetemnek. Pozitívum: Kornél. Majd fél év tán újra láttam a volt lakótársamat, egy fergeteges este keretében, a teraszos intermezzót még úgysem felejtem el soha, hogy csak elmesélték...

2009 Augusztus – Az összeomlás hónapja

Biztos voltam benne, hogy ha eddig túlélem, akkor ebbe bele fogok halni. Amint az év belépett a nyolcadik hónapba már rettegve figyeltem, mikor érkezünk el 24-ére. A nap, amikor három évesek lettünk volna. A nap, amire pont egy éve vártam volna. A nap, amikor a világ legboldogabb embere lettem volna. A nap, amikor meg akartam kérni a kezét. Addigra amúgy is sikerült minden szinten újra lenulláznom magam, hiszen a londoni út és az új életem, rajtam kívülálló okból végleg meghiúsult, a pénzem gyakorlatilag elfogyott, állásom nem volt. Akár még elégedett is lehettem volna önmagammal, elértem a kitűzött célomat. Tönkrementem minden szempontból. És ekkor jött az évforduló, a végítélet napja. Edzettem magam rá, készültem, még egy energetikushoz is elmentem (Dic, duc, fac, fer!), hogy felvértezzen arra, amire tudtam, nem lehet. Felfegyverkezve álltam hát elébe, de úgy döngölt a földbe, mint egy jelentéktelen kis porszemet. Kortyolgattam az üres szobámban a bort, nézegettem a közös képeinket és hallgattam azokat a számokat, amik rá emlékeztetnek. Öngyilkos taktika volt, de csak így jöhettem rá, sikerült-e túllépnem rajta és már csak az emléke fáj, vagy még mindig ott dübörög a szívemben. Elég hamar sikerült rájönnöm, hogy a legszelídebb vad is ráront a véres húsra ha éheztetik. Elkezdtem marcangolni féktelenül, észre se véve, hogy saját magamat tépem szét. Életemben akkor először és utoljára fordult meg komolyan a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Pozitívum: Család. Nem szeretném, ha bármikor is megtudnák, mennyire pengeélen táncoltam, de ők azok, akik tudtuk nélkül mentettek meg. A legnyomorúságos órámban, ők jutottak eszembe, hogy nem tehetem meg miattuk. Nem érdemlik meg, hogy itt hagyjam őket. Mert mindig annak könnyebb, aki elmegy.

2009 Szeptember – Az újraéledés hónapja

Eldöntöttem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Soha senki nem érdemli meg, hogy ennyit szenvedjek miatta. Igazságtalan mondat ez, mert belül tudom, hogy pont ő az, aki a legjobban szeretné, hogy boldog legyek. Mert ismer és tudja mit érzek a mai napig. A sors is segítségemre sietett, hogy kimásszak a szakadékból, mert visszahívtak az iskolába, egy szerencsés véletlennek köszönhetően. Nem mertem tovább tétovázni, gyakorlatilag félretolva a büszkeségem azonnal igent mondtam, amit azóta is, az év legjobb döntéseként értékelek. Óriási elánnal vágtam bele a munkába, a lelkesedésem nem ismert határokat, hatalmas szükségem volt arra, hogy a sok ingovány után újra kitaposott útra lépjek. Hullámvasút volt ez az év a javából, de éreztem ez az emelkedő gyorsan és sokáig visz fel, és a lejtése sem lesz ijesztően meredek. Megnyugodtam, tudtam, újra a helyemen vagyok. Pozitívum: Szeretet. Nagyon sokan bátorítottak, hogy ne hagyjam ki ezt a tálcán kínált lehetőséget és annak a kevés ellenzőnek is jó oka volt rá, hogy figyelmeztessen. De azt senki nem gondolta, hogy ekkora szeretettel fogadnak majd vissza, a kollégák őszinte mosollyal lapogatták a hátam, egy-két diák majd kiugrott a bőréből örömében és akkor azt éreztem, amit a Padlásban énekeltek; nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.