Nyár van. Az évszak, amit a tanulók 99%-a és az embereknek is nagy többsége a kedvenc évszakának tart, pedig sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb, mint a gyűlölt, hideg, szomorkás, depresszióra tökéletesen alkalmas tél. Hiszen kortól és foglalkozástól függetlenül ekkor van a legtöbb szabadidőnk, amit képtelenek vagyunk megfelelően kihasználni, az időnk nagy részét egyedül, halálos unalomban töltjük. Ha valakiben akár csak egy cseppnyi melankólia leledzik, biztosan tudja miről beszélek, ha azt mondom, a nyár életünk értelmetlenségének viízióját tárja elénk, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni önmagukkal, hiszen olyan éles kontrasztot mutat az iskola vagy a munka hosszú hónapjaival szemben, hogy a valóságnak ezt a válfaját képtelenek vagyunk kezelni és az egyedüllét erőteljesebb hullámokkal csap arcul mint bármely sötét, zord téli éjszakán. Egy élményekkel teli nyaralás után visszatérve a mindennapokba, ki ne érezne levertséget, kegyetlennek tartva egyszerű kis életét. Én legalábbis ezzel magyarázom azt az elkeseredettséget, ami újult erővel tört rám a napokban. A barátaimat sem kívánom látni, mert nem érzem, hogy tudnék mosolyogni vagy legalább a szórakozás álcáját magamra venni, az ő kedvüket viszont elrontani nem akarom. Így hát begubózva merengek a felesleges ember gondolatával és csak újra és újra ezt a Wass Albert idézetet olvasom, és egy kicsit félek.

„Idehallgass – mondotta azután komolyan -, idehallgass, mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nem-csak olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem embernek. – Ujját magyarázólag emelte föl. – Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe…érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a komenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…! (…)

- De ha az ember - szólalt meg lassan -, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát…és a túró szagával is megelégszik…míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül…akkor mi lesz avval a túróval, amit elmulasztott megenni az ember…? Megmarad az a gyermeknek? (…)

- Aki mindég csak puliszkát eszik - felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan -, mindég csak puliszkát, akarattal…s a túrót félreteszi…annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék…Ami pedig másokat illet - legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is -, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én…nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. (…) Azt, bizony, meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.”