Kíméletlen leszek. Na nem az olvasóközönséggel, hanem magammal szemben. Kíméletlen, mert szembeszállok önmagammal, és könyörtelenül elmondom/leírom, amit eddig sikeresen elbújtattam a saját életem elől. Nem lesz könnyű, hiszen mindannyian részese vagyunk eme hazugságvilágnak. És még csak nem is tehetünk róla. Hiszen ezt látjuk úton-útfélen, ez vált természetes élettérré, olyan akár a levegő. Ha nem lélegzünk, a pórusainkon át ugyanúgy oxigén jut a testünkbe, mégis belehalunk. Lehet én is belehalok párszor ebbe a blogba, mert az igazság rettenetesen tud fájni, folyton-folyvást felszakítja a már beforrt sebeket s minél több sebből vérzünk annál gyengébbek vagyunk, aztán egyszer csak azt vesszük észre hogy már nem fáj, hogy már semmi sem fáj. És ez az, amikor megszabadulunk minden hazugságunktól, az egyetlen probléma az, hogy ezzel megszabadulunk földi létünktől is, mert onnantól kezdve nincs helyünk ebben a világban. És ez még csak mártírhalál sem lehet, mert az igazság nemcsak nekünk fáj, hanem a másiknak is, belemar, mélyen, élesen, testét-lelkét megsértve. Senkinek nem lesz könnyebb tőle. Mégis érzem, tudatnom kell, nem másokkal, magammal. Mert összezavar a sok hazugság, képtelen vagyok velük együtt élni. Ha már nem mondhatom el, legalább leírom, hogyha szomjazom a tudásra, hogy megismerjem fakó, lecsupaszított önmagamat, akkor legyen hova menekülnöm, és sohase veszítsem el. Még ha kegyetlen és kíméletlen lesz is.