Sokat gondolkozom azon, szabad-e nekem panaszkodnom, egyáltalán milyen jogon siránkozom az élet kegyetlenségén, miközben tele vagyok életerővel és semmi sem gátol meg abban, hogy kiegyensúlyozott, teljes életet élhessek hosszú évtizedeken keresztül. Nap mint nap szembesülök az elmúlással és az igazi fájdalommal, még csak látnom sem kell nagyapámat hozzá, hiszen találkozások nélkül is pontos képet kapok arról, mi is az igazi szenvedés. Senki sem érdemel olyan kegyetlenséget, hogy egy gyilkos kór aljas módon szétterjedjen a testében, megmérgezze mindenét elviselhetetlen kínokat okozva neki, feleméssze a fizikai valóját, és ezzel párhuzamban az őrület határa küldje az elméjét, majd dolga végezvén ott hagyja a szerencsétlent a halál küszöbén, amit önmaga már a legnagyobb erőfeszítések mellett se tud átlépni. Ott dülöngél az életnek nem nevezhető tehetetlen lét és a megváltó megnyugvás között, de nem engedik beljebb, hogy végre becsukhassa maga mögött az ajtót és megpihenhessen. Nem hiszek Istenben mégis folyamatosan könyörgök valami felsőbb erőnek, szabadítsa meg, bocsássa meg végre neki a hibáit, felejtse el a sérelmeket, amiket okozott, hiszen senki nem haragszik már rá, senki nem kívánja, hogy térdre rogyva bánja meg bűneit szánalmat keltve az emberekben. Pedig örömmel megtenné a feloldozásért, ahogy mi is őérte, mert már csak a szépre emlékezünk, nem mondunk rá semmi rosszat. Mert ő már halott; egy magát megadni nem képes szívvel. A sírás kerülget, ahogy bevillan az a beesett arc, az élettelen szürke tekintet, kiszáradt cserepes száj, amelyből hatalmas erőfeszítések közt könyörögve buggyan csak ki néhány alig érthető fájdalmas félmondat. A szeretteinket borzasztóan nehezen engedjük el, még akkor is ragaszkodunk hozzájuk, amikor tudjuk, jobb lenne neki a lelkek szabad világában. Szenvedéseik közepette is bíztatjuk őket, tartsanak ki, értünk, magukért, és képzeljék el, ahogy nemsokára újra kicsattanó egészségben és boldogságban leszünk együtt. Hazudunk folyton-folyvást a saját lelkünk megnyugtatásáért, fiatalságot ígérünk, miközben pontosan tudjuk, nem fog soha megtörténni. Egészen mostanáig sikerült felhúznom ezt a kötelező álarcot, de legutóbb már képtelen voltam rá, nem akarom tovább betegen látni, azt szeretném, hogy erősebb maradjon bennem az a kép, amikor épen és egészségesen járt-kelt, mosolygott vagy akár cívódott. Olyan régóta tart a haláltusája, attól félek, ez marad majd meg az emlékezetemben, márpedig nem ezt érdemli. Kérlek menj, kérlek engedjétek végre magatok közé! A hitetlenek béklyóját levetve mondom: Adj neki békét, Uram!