Szerettem a magányt. Vagy inkább meggyőztem magam, hogy nekem ez így jó. Vitathatatlanul kellemesebb érzés volt, mint nap mint nap csikkhegyekbe pöckölni a parazsat bámulva ki az ablakon a végtelen távolba, pillanatnyi élvezet nélkül kortyolni az egyedüllét fájdalmától keserű lőrét, kíntól összefacsarodott szívvel vonaglani a szeretetből kiürült ágyban, s őrlődni semmitől semmiig, üres napokkal töltött hetek láncolatában. A magánnyal kötött kölcsönös elfogadási szerződésem ugyan enyhített a panaszokon ,és tünetmentesített a gyötrelmek alól, de megoldást nyújtani nem tudott. Hiába mondják, nekem hogy az idő minden sebet begyógyít, a halál számomra nem jelenti egy probléma orvoslását. Márpedig kezelés nélkül nem a betegség múlik el, hanem a páciens. Márpedig én továbbra sem fogom elfogadni a sors által kínált lelki eutanáziát. Inkább fájjon megint egy kicsit, minthogy sztoikus nyugalommal, küzdelem nélkül megbékéljek a bukással. Szükségesem volt parkoló pályára tenni magam, csak mint eddig minden esetben,- hol egyedül, hol párban, de- túl sokat időztem az érzelmi sztráda leállósávjában, hamarabb kellett volna indulni. Most újra nekivágok, és remélem végre megtalálom az útjelző táblát, amit annyira keresek.