Egy teljesen átlagos borongós hétköznappal indult Minden, semmi váratlannal nem lehetett számolni, korai kelés után munkába menet végiggondoltam a napi teendőket. Rendben lezajlottak az órák, majd a szokásos adminisztráció után vettem a kabátomat és elindultam hazafelé. Az üres folyosón sétálva megjelent velem szemben Ő. Már első ránézésre félelmet keltő volt, a járása, a teljes lénye valami ördögi gonoszságot sugárzott, és bármennyire is próbáltam elkerülni, véletlenül nekimentem a vállammal. Érzékeltem minden porcikámmal, hogy innentől kezdve megváltozik az életem. Felém fordult és erőteljesen gesztikulálva támadólag, rideg szemeivel gyilkosan tekintve rám kérte számon az ártatlan testi kontaktust. Csodálkozón bámultam rá, hogy ezen az apróságon így felkapta a vizet, és kisebb szóváltásba keveredtünk, majd iszonytatóan félelmetesen megfenyegetett, hogy tönkre fogja tenni az életemet, és fizikailag és lelkileg is lenulláz engem. A következő napok, hetek olyan rettegésben teltek, hogy felidézni sem tudom azt a poklot, amivé érthetetlenül vált az egyszerű kis életem. Minden napomat megkeserítette ez az ismeretlen, reggelente már rettegtem bemenni dolgozni és csak bújkálva, lopódzva jártam mindenhová, de valahogyan mégis minden nap megtalált, és ép ésszel feldolgozhatatlanul nyomorúságossá tette az ébren töltött óráimat. Hirtelen felforgatott mindennapjaiba olyan mértékig beleivódott a stressz és a félelem, hogy a tehetetlenség folyamatosan őrölte fel az agyamban még normálisan működő sejteket, és egy nap már az idegösszeroppanás szélén állva elindultam a végzetembe. Wcre kellett mennem, és ott találkoztam vele. Várt rám. Szemeim előtt leperegtek a gyötrelmes kínok, amiket az utóbbi időszakban voltam kénytelen átélni miatta, és nem bírtam tovább. Teljesen kikészültem, mert tudtam mi fog következni. Leborultam egy sarokba és elkezdtem kétségbeesetten zokogni, és csak motyogtam magam elé, hogy nem bírom már tovább azt, hogy rettegésben kell éljek, és miért kell engem megalázni. Majd az őrület teljesen hatalmába kerített és együgyűen mutogattam a megdöbbent diákokra a folyosón, hogy előttük is így kell mutatkoznom, és tegyen velem amit csak akar, de vessen végre véget ennek az egésznek. És abban a pillanatban ez a valaki hirtelen megváltozott, talán rádöbbent tetteinek a súlyosságára. Megsajnált vagy tudom is én, de egy ujjal sem ért hozzám, csak csendesen odalépett mellém, és a szégyenérzettől elcsukló hangon elnézést kért, majd felsegített a hideg kövezetről és gyengéden átölelt, de én addigra már nem fogtam fel semmit. A következő hónapokról semmiféle emlékem nem maradt, valószínűleg a pszichiátrián kezelhettek, de ami eljutott a tudatomig, hogy ez az ember onnantól kezdve próbált mindent megtenni értem, ami csak emberileg lehetséges volt. Odaköltözött a lakásomba és segített mindenben; intézte a pénzügyeket, főzött, takarított, bevásárolt, megágyazott, de én ebből nem sokat foghattam fel, mert addigra teljesen megzakkantam a mérhetetlen mennyiségű stressztől, ami végül összeroppantotta az idegrendszeremet. Tudom, egyszer elmentünk együtt vásárolni, de én csak áltam a konzervek előtt, és monoton módon érthetetlenül motyogtam magam elé. Olyan volt mintha nem is lennék ezen a világon, nem érzékeltem semmit az emberekből. Tehát ez az egykor oly rettegett idegen, a barátom és az "ápolóm" lett. Ki tudja, hány évszak múlt el, mire jobban lettem és értelmes önálló tevékenységekre is engedélyt adott félig-meddig még bomlott elmém. Bár nem jutottam vissza az eredeti tudatállapotomba, de már képes voltam emberi kommunikációra és lassan újra felnőtt ember módjára viselkedni, hirtelen jött érzelmi kitörések nélkül. Visszatértek a dolgos hétköznapok, éreztem, hamarosan újra a társadalom egy hasznos tagjává válhatok, bár el kellett fogadnom, hogy soha nem leszek már az, aki voltam. Az egyik közös körutunk során vásároltunk egy-egy sorsjegyet, amelyen különböző pókerkombinációkkal lehetett kisebb-nagyobb összegeket nyerni.  Meglepetésünkre ő is, majd közvetlenül utána lekaparva az enyémet, én is nyertem vele, pontosan 10 ezer forintot. Labilis idegállapotom, ezt az élményt még nem tudta megfelelően kezelni, így elkezdtem örömömben körbe-körbe ugrálni, mint egy kisgyerek, hogy végre újra sikerem van az életben. Tönkretevőm és egyben mentorom megnézte a sorsjegyemet és óriási felfedezésre jutott. Mint elmondta, eme szerencsejáték szabályai szerint, hogyha egy ember vette volna meg mindkettőnk szelvényét azokat összerakva, az így kapott kombinációval megnyerné a főnyereményt. Erre már Ő is elkezdett kiabálni, hogy megnyerte, de én értetlenül állva előtte kijelentettem, hogy ez nem így van, mert a másik szelvény az enyém, úgyhogy nem nyertünk főnyereményt, csak egy-egy kisebb összeget, amelyet külön külön kell beváltanunk. Éreztem, hogy újra vibrál köztünk a levegő, és elkezdett először finoman, de számomra kicsit agresszívan győzködni, hogy adjam oda az enyém, mert ezzel milliomosok leszünk. Én viszont az értelmileg enyhén visszamaradottak őszinte tekintetével hajtogattam, hogy ez így csalás és le fognak minket csukni. Erre a mondatra újra fellángolt a szemében az a félelmetes tűz, amivel első találkozásunkkor szembesültem és hirtelen nekinyomott a falnak és üvöltözött velem, hogy márpedig odaadom neki a szelvényemet. Pillanatok alatt visszaesetem a már majdnem elfeledett idegállapotomba, de valami földöntúli erőt véve magamon, reszketőleg, mégis határozottan mondtam, hogy tünjön el innen és soha nem akarom látni, a szelvényt pedig csak erőszakkal veheti el tőlem. Lendítette a kezét, de nem ütött meg, látszódott, hogy küzd a teste és a szelleme egymással. Nem akarna, nem bírna mégegyszer bántani, de én egyre határozottabban és megvetően mondtam neki, hogy üssön meg, ha neki annyira kell a szelvény, de én nem fogom neki odaadni. És akkor nem bírta tovább. Felpofozott. Éppenhogy meglegyintett, biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatban megállt a mozdulat üteme, és nem akart hozzámérni, de mégis elérte az arcomat. Én kiejtettem a kezemből a sorsjegyet, ő pedig abban a pillanatban megtántorodott és összeroskadt, majd rádölt a mellettünk álló asztalra. Kibuggyant a vér a szájából és tudtam hogy meg fog hallni. Odamentem hozzá, ő pedig könyörgöleg erőtlenül nézett rám, hogy bocsássak meg neki, és közben tudtuk mindketten, hogy azért kell meghalnia, mert nem bírt megváltozni, és azzal hogy felpofozott elvesztette azt a lehetőséget, hogy tovább élhessen. Mire mondhattam volna neki bármit is végleg kiszállt belőle a lélek, én pedig szomorúan, fájdalommal a szívemben ugyan, de visszanyerve eredeti énemet kisétáltam az ajtón.