Harminchoz közeledve, egyre többször jut eszembe a jövőm. Nem a kisstílű része, amin naponta elgondolkozunk, hogy lesz takaros lakás kiskerttel, barackfával, lesz smaragzöld ötajtós dízel a garázsban, lesz két-három szőkefürtös rohangáló vigyori tökmag, lesz itt kérem, szerelem, bor, gazdagság, öröm, kis bánat, hejehuja tánc és boldogság. Ez nem jövőkép, ez álomvilág a javából, az ember, ha csak egy pillanatra is beleképzeli magát, a gondolatai a másodperc tört része alatt szárnyra kapnak az illúziók világában. Víziókból és szarból nem lehet várat építeni, mert a cikázó gondolatainkba, ha csak egy villanásnyi realitás is befészkeli magát, azonnal összeomlik a csodás „jövőképünk”. Amik engem foglalkoztatnak, azok a kiszámítható, elérhető célok, eleget álmodoztam már, bőven itt az ideje, hogy értelmet adjak az életemnek. Persze csodás érzés volt mosolyogva elaludni, miközben láttam magam előtt a filmemet, ahogy harmicévesen kézen fogva sétálok a feleségemmel Lili és Marci társaságában, a szembejövők pedig irigykedve visszanéznek ránk, hogy ilyen csodálatos párt/családot még nem láttak. Mi meg fesztelenül nevetgélünk, hiszen mindenünk megvan, amire vágyunk, én egy tisztes fizetésért tanítok, Ő pedig szintén olyan munkát végez, amiben őszinte örömét leli. A lakásunk egy csendes környéken fekszik, közel a belvároshoz, amelynek az erkélyén egy forró teát kortyolgatok reggelenként, amíg a család felébred édes álmából. Egy nem hivalkodó, de mégis elegáns autóval közlekedek és az élet szép. Nem is folytatom tovább, pedig lenne még pár eszménykép a fejemben, de mint fentebb írtam, elég volt abból, hogy bilibe lóg a kezem. A realitás közel sem görbíti felfelé a számat, de a bukás sem fenyeget, mert csak rajtam múlik, hogy elérem-e. Jelenleg nem tervezek családot, hajlandó voltam lemondani arról, ami lassan egy évtizede éltetett és teljesen új mederbe tereltem az életemet. Már nem érzem azt, hogy azért tanultam és azért dolgozom, hogy egyszer valaki örömét lelje benne, és közös hasznot húzhassunk belőle, hanem az élet velejárójának tartom. Hatalmas érzelmi visszaesés ez, amit még sokáig kell fúrnom-faragnom, mire igazán elfogadható gondolatnak fogom találni. De szükség van rá, mert legnagyobb sajnálatomra Cupidót és társait nem tudom irányítani, így számolni sem számolhatok, időben és térben mikor kerülök újra az engem megillető vágányra. Most így ezeket a gondolatokat leírva, ismét rájöttem, hogy foglalkoztat még a lakáskérdés, a pénzügyi stabilitás, a munkamorál, a már meglévő családom, de mindezek eltörpülnek a magánéleti válságom megoldatlan szála mellett, és amíg ezt nem rendezem, kár is a többiről beszélni, mert az nem a valós jövőkép lenne. A felismerés megvolt, de az elfogadás ideje még nem jött el…