Megszakítás nélkül ez a harmadik egyedül töltött karácsonyom, legrémesebb álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy ez valaha bekövetkezhet. Mégis, gyors egymásutánban harmadszor történik meg velem, hogy társ nélkül, magányosan ülök a szobámban és igyekszem elkerülni az ünnep hangulatának egyetlen apró villanását is, mielőtt a feltóduló emlékek, a valóra nem vált vágyak és a hiányérzet kínzó gyötrelme sokadszorra szétszabdalnák a szívemet. Szélvész gyorsan csapódik az ajtóm, ha meghallom a rádióban az együttlét, a szerelem és a boldogság szavakat és kínosan ügyelek arra, hogy napközben még véletlenül se üljek a távkapcsolóra, nehogy lecsaphasson rám a sors gonosz szelleme, mert bárhova kapcsolna az átkozott masina, biztosan egymás kezét örömittasan fogó, teli szájjal mosolygó, életvidám emberek néznének vissza rám. Az érzelmeim hangszerén ma valahogy mégsem a magány húrja visított fel legfájdalmasabban. Az első egyedül töltött Szentestémen - pontosan emlékszem - úgy gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Kényszeredetten, hatalmas erőfeszítések közepette kínlódtam végig szeretteim társaságában az ünnepi vacsorát, egész idő alatt hálásan mosolyogva rájuk. Majd feljöttem a szobámba és sírtam. Tavaly ilyenkor Nagyapám már olyan beteg volt, hogy biztosak voltunk benne, utoljára ülünk össze így együtt. Elalvás előtt a könnyeim mellé a kétségbeesett könyörgés is társul szegődött. Idén pedig már karácsonyom sem volt. Édesapám kórházban, nővérem az új családjával tölti a szeretet ünnepét, így nem maradt más, mint kirakni az „Idei karácsony ELMARD” táblát. Mindenki tudja, hogy álságosnak tartom ezt az ünnepet, így hát sohasem gondoltam, hogy a hiánya ilyen kegyetlen érzéssel tölt majd el. Most, hogy életemben először nem élhettem meg, ahogy a díszektől s lámpásoktól roskadozó fenyő halvány fényében átöleljem a családom, a fájdalom leírhatatlanul, metszőn kígyózik végig a testemen. Harmadszorra is azt mondhatom, ennél rosszabb már nem lehet. Attól tartok a ráadást már tényleg nem élném túl.