Cipelem a csomagomat, ami egyre jobban nyomja a vállamat. Fáj, ahogy a húsomba mar, elengedni mégsem tudom. Az agyamban ott lüktet a gondolat, le kéne már tenned, hisz nincsen benne semmi, ami az utadon hasznodra válhat. Súlyos teher, lassítja lépteidet és egyre gyakrabban késztet megállásra. Belül zakatolna az a mozdony, repíthetne az a féktelen erő, mit arra fecsérelsz, hogy a málha veled maradjon.

 Sokan keresztezik utad, akik örömmel átkulcsolnának karjukkal, hogy együtt kéz a kézben haladjatok tovább, de nincs szabad kezed, amit megfoghatna, hiszen ott éktelenkedik markodban a csomag, amit görcsösen szorítasz magadhoz, szüntelenül. Ha egy pillanatra sem teszed le, átölelni sem tudsz senkit. A poggyászod másoknak és önmagadnak is azt jelenti, foglalt. Foglalt a kezed, az elméd, a szíved. Nem feltétlenül boldog, csak foglalt. Egy-egy pihenő alkalmával titkon kinyitod és gyönyörködsz a tartalmában, mert megmásítja a valóságot. Végigtekintesz rajtuk és látsz egy inget, s nadrágot, egy dezodort, egy ív papírt, tollat és némi elemózsiát, semmi nem hiányzik. Gyorsan visszazárod mielőtt kíváncsi szemek pásztázása mellett kiderülne, az évek óta magaddal hurcolt eszme nem más, mint pár gyűrött ruha, egy üres flakon, egy megsárgult tintafoltos fecni valami bűzlő, rothadó maradékkal.

Mindenkinek van csomagja. Van benne öröm is, bánat is. Senki nem jár üres kézzel, onnantól kezdve hogy megszületik. Mégsem szabad eggyé válnod vele. Vagy te és van a csomagod. Nem pedig te vagy a csomag. Mert abban az a jó, hogy ki-be pakolhatsz benne és néha hagyni kell, hogy mások is válogathassanak belőle. Ami megtetszik belőle, annak egy kis darabkáját átteszik a sajátjukba és hagyják, hogy te is belenézhess az övékbe. De, ha te összeforrtál a csomagoddal, akkor hiába húzzák, ráncigálják, örökké nálad fog maradni és kimaradsz az élet körforgásából.