Az élet rengeteg elvesztegetett pillanatról, meg nem élt élményről, kihagyott lehetőségről szól. Számtalanul sorolhatnánk azokat a momentumokat, ahol döntés előtt álltunk és választani kell két út között, merre haladjon tovább életünk szekere és ezek legtöbbje egy soha többé nem látott kereszteződésként marad meg emlékezetünkben. A választással vállalunk, nincs kizárva, hogy rosszul, de haladunk még akkor is, ha egy vargabetűvel hátrafelé kell vennünk az irányt. Hol előre toljuk, hol hátrahúzzuk, néhol pedig csak engedjük a lejtőn fékevesztetten. Egyetlen dolgot nem engedhetünk meg pusztán önmaguknak; megrekedni a sárban, így vagy úgy mozgásban kell tartani a szakadatlanul forgó kerekeket, mert az élet nem állapot, hanem cselekvések végeláthatatlan sorozata. Ha megállsz, nem élsz. Egy röpke pillanatig megpihenhetsz, körbejárhatod a környéket, pillantgatsz jobbra-balra, hogy megkönnyítsd a döntésed, de haladnod kell. Minél tovább vársz, annál mélyebbre süllyed a szekered a sárrengetegben, aztán egyszer csak azon veszed észre magad, hogy ott dagonyázol (fulladozol) s a latyak szépen lassan megagyagosodik körülötted. Onnan akkor nincs tovább. Belesüppedhetsz bokáig és a langymeleg akár még kellemes melegséggel töltheti el a kimerítő úton megfáradt lábaidat, de a hosszú menetelés, az előtted álló kacskaringós út nem tölthet el akkora bizonytalansággal, hogy hagyd magad térdig merülni. Ki kell lépni, még ha a kínok-kínját is kell kiállnod, mert percről-percre nehezebb lesz és vagy te bármily erős, idővel képtelen leszel kimászni saját kelepcédből. A sors mégsem ilyen kegyetlen, időről-időre arra sodor egy vándort, dacból és hiúságból ellökheted magadtól, de a határaiddal tisztában kell lenned, különben végleg elmerülsz az elveszett emberek tengerében. A seb még fáj. Ha simogat a kéz, már gyógyul.