Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, igazából mindegyiknek külön bejegyzést kéne szentelnem, de nem tudom egyiket sem előre helyezni, hogy érdekesebb vagy aktuálisabb lenne a többinél. Ha valami módon mégis össze akarnám kapcsolni ezt a négy-öt gondolatfoszlányt, amit a billentyűzet által szeretnék kiteljesíteni mindenki előtt, akkor a lélek és sors kifejezéseket mindegyik címkéjében megtalálhatnánk. Pedig alapjaiban véve egyik sem konkrétan a belső világunkkal vagy a ránk kiszabott életúttal foglalkozna, ennél sokkal triviálisabb, mindenki számára megfogható, átélhető momentumokról írnék. Pár bejegyzéssel ezelőtt kifejtettem mekkora belső tartás lakozik bennem, hogy hűvös eleganciával, rezzenéstelen arccal fogadok minden újabb tőrdöfést, amely egytől-egyig felsért és legyengít, külső szemlélő számára mégis láthatatlan sebek ezek. Már-már én is kezdem elhinni, végtelen az erő, ami bennem lakozik, de tudni kell, mindenkinek van egy Achilles-sarka, amely által legyőzötté válik. S ahogy az ember fárad a küzdelemben, kérlelhetetlenül lankad a figyelme és egyre gyakrabban villantja ki védtelen felületét; a legnagyobb harcosoknak is szüksége van időről-időre pihenésre és az elfojtott vágyak beteljesítésére. Tegnap úgy éreztem eljött az idő. Késő este volt már, és az eső már majd egy órája kopogtatta ütemesen a résnyire nyitott bukóablakot, a szobámban keringett a hűs nyári levegő, melyekből próbáltam minél nagyobbakat szippantani, hogy testemet átjárja a természetből fakadó frissesség. Minden egyes légvétellel többnek és többnek éreztem magam, mintha csak egy töltőre dugtak volna, áramlott belém az energia, és ahogy az ínycsiklandozó étel a szánkat, úgy bizsergette az orrcimpámat az eső üdítő illata. Hirtelen felpattantam és szélesre tártam az ablakot, a tüdőmbe csak úgy zubogott az éltető erő és abban a pillanatban elfogott a szabadságvágy, teljes testemmel és lelkemmel át akartam élni a természetet, eggyé akartam válni az esővel. Már láttam magam, ahogy kisétálok - mit kisétálok, kiszaladok - a kert közepére félmeztelenül, ledobom az azonnal szétázott papucsomat és az ég felé emelve a karjaimat hagyom, hogy csorogjon végig rajtam az isteni áldás a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig. Már a gondolattól is eufórikus hangulatba kerültem, az egész testem belezsibbadt az érzésbe, pedig még egy csepp eső sem érintette a bőrömet. Kiléptem hát a szobámból, de a karnyújtásnyira lévő boldogsággal teli energiabomba egy szemvillanás alatt kámforrá vált. Nem a természet űzött velem csúf tréfát, az égi csapokból továbbra is ömlött a víz, de a megszokottól eltérően, az éjfélre már mindig elcsendesülő házunkban olyan élet folyt, mintha szilveszter estéjét ülnénk. Az egész családom kint sündörgött, ki a konyhában, ki az előtérben tevékenykedett valamivel. Szó nélkül visszafordultam és magamra zártam az ajtót, majd összerogyva motyogtam magamnak érthetetlenül valami olyasmit, miért nem engeditek, hogy önmagam lehessek. Mert ha terveimnek megfelelően cselekedtem volna, jobbik esetben is meg kellett volna magyaráznom a megmagyarázhatatlant, mikor csuromvizesen visszatérek a házba, de nagy valószínűséggel még ki sem lépettem volna, már megzavartak volna a teljesen felesleges kérdésözönükkel, hová készülök és miért. Ha elmondom, megszűnik az egésznek a varázsa (és még csak meg sem értenék), ha nem, akkor utánam jönnek, ahogy én is tenném fordított esetben. Így egy álommal újra szegényebben tértem nyugovóra, mert tudom, a legközelebbi zivatarnál már nem lenne meg a katarzis. Megismételhetetlen pillanat. Lett volna…