Talán mégis igaz? Lehet, hogy még mindig hiányzol? Nem tudom elhinni, hogy ez így lehet. Annyiszor lezártam már magamban a veled töltött időszakot és a nélküled eltöltött periódust, és mindkettő örökre befejezettnek, végérvényesnek tűnt. Nem jutottál már eszembe nap mint nap, volt hogy napokig, vagy akár egy hétre teljesen elfelejtettelek, s sehol sem találkoztam emlékeddel. A közös zenéinkről, helyszínekről, tárgyakról már rajtad kívül álló gondolatok keringtek a fejemben. Ha előkerült egy kép vagy egy együtt megélt élmény, őszintén mosolyogva, nyugodt hangon, hatalmukba kerítő érzések nélkül futottak át az agyamon. Könnyeden beszéltem rólad/rólunk, mindenféle kínzó pillanat nélkül. Ha nagy magányomban kapcsolatra, egy ölelésre, csókra vágytam, nem a te arcod vagy illatod villant be azonnal. Mindig másé, és te csak a legritkább esetben kerültél elő, holmi kényszer, hogy mégiscsak veled voltam utoljára. Nem vonzott a gondolat, hogy lássalak, hogy megfogjam a kezed, és rosszallással ráncoltam össze a homlokom, ha újra együtt képzeltem el magunkat, mert fojtogató, kellemetlen érzésekkel teli vízió tárult lelki szemem elé. A remény ténnyé fajult. Elfelejtettelek, feldolgoztam a múltat és két nyomorúságos év elteltével végre másra vágyom. Időtlen idők óta nem jutott az eszembe imádnivaló nagymamád, a mindig mellettem álló édesapád, vagy a rajongásig szeretett húgod. Székesfehérvárról a főiskolára, a Népligetről a Fradira, Londonról Péterekre, a hosszú esti beszélgetésekről pedig Incire asszociáltam előbb, pedig mind-mind kapcsolatunk meghatározó részei voltak. És mégis. Nem tudom fejből a számodat, elfelejtettem milyen parfümöt használtál és szakításunk pontos napjával sem vagyok már tisztában; 20 vagy talán 22? Megvontam a vállam és szegvégről odavetettem „Tök mindegy”. És valóban így gondoltam. Semmi nem utalt hát arra, hogyha megtudom, hogy egy rutinműtét előtt állsz, hirtelen semmi más ne számítson, csak tudjam, szerencsésen túl vagy rajta és rendben lezajlott az amúgy veszélytelen beavatkozás. Képtelen voltam a munkámra koncentrálni, a tízperces szünetekben folyamatosan a telefonomon ült sóvárgó tekintetem, mikor kapom a megnyugtató üzenetet. És ekkor nyilallt belém a fenti kérdés. Mert aki nem hiányozna, azért nem aggódik így az ember…