A halál mindig életidegen marad. Ahogy telnek az évek, mindannyian egyre gyakrabban találkozunk vele, megismerjük több formáját, beszélgetések sorával kivesézzük az okokat és az ismert folyamatokat. Felállítunk magunkban egy álláspontot, hol tényekre, hol hitre alapozva. És hitként szó sincs a menny, pokol, purgatórium szentháromságról.  Az életünk folyamán kialakulnak bizonyos gondolatok a halálról. Milyen halált szeretnénk, melyiket akarjuk legjobban elkerülni. Hazudik, akinek egyszer sem fordult meg a fejében az öngyilkosság, még ha azonnal le is rázta magáról az őrült gondolatfoszlányt, megtörtént már. És mindenkiben ott van a nagy kérdés, hogy mi történik velünk a földi lét után. Egy életem, egy halálom? Esetleg a folyamatos felsőbbrendű létbe kígyózás? Vagy a lélekvándorlás a válasz? Van, aki tudja, van, aki tudni véli. Bár szerintem mindenki a második csoportba tartozik. Miért foglalkoztat minket ennyire, ha tudjuk, hogy 100%-os biztonsággal sohasem fogjuk megérteni, mi lesz velünk, ha az itt maradók már csak a porhüvelyünket találják a Földön. Félünk tőle, mégis kíváncsiak vagyunk rá. Sokak számára megkönnyebbülés, másoknak menekülés, van, aki szimplán csak beletörődik az elfogadhatatlanba. Az életben csak két biztos pont van, az egyik a születés a másik a halál. A kettő akár lehet ugyanaz is, csak más szemmel nézzük. És az sem kizárt, hogy fordítva értelmezzük őket. Hiszen aki megszületik, az hosszabb vagy rövidebb élete során, de garantáltan szenvedni fog. A magánytól, a betegségektől, a szegénységtől, a megalázottságtól, az elkeseredéstől, az elhagyatottságtól, a megválaszolatlan kérdésektől, a tehetetlenségtől, a testi-lelki fájdalmaktól, teljesen mindegy. Egy új élet születésekor mindenki mosolyog körülötte, pedig akár sírhatnánk is, hogy még egy ember, akinek meg kell élni a szenvedést. Persze hogy lesz boldog is, sőt vannak olyan szerencsések, akiknek a boldogságból jóval több jut, mint a szenvedésből. De vegyük górcső alá a halált. Amikor meghal valaki, mindenki sír körülötte, szomorúak vagyunk az elvesztése miatt, de mégis miért? Hiszen azt mondjuk, hogy vége van a szenvedéseinek, ahova költözik ott már nincs fájdalom, neki már könnyű és ő már egy boldogabb világba került. Mert a halottakra mindig úgy tekintünk, hogy a továbbiakban már sohasem fog szenvedni. Akkor most melyik is a jobb? Az élet maximum egy menny a pokolban…

Nagyapám emlékére