2009 Október – A nyugalom hónapja
Ez a hónap teljes eseménytelenséggel telt, egy kényelmes órarend mellett – néhány magántanítvánnyal megspékelve – bőven maradt időm kellemes elfoglaltságokat találni. Az időjárás is kedvezett a hangulatomnak, a mai napig nem tudok betelni a kora őszi táj látványával, ahogy a szél még korántsem dermesztően borzolja a hajam, és egy könnyed pulóverben lépkedhetek a falevelek sárgásbarna tengerében. Szépségében ugyan a tavasz még ezt is lepipálja, de a szerelmesek évszaka nem nekem való, a borongós, melankolikus ősz, érzem inkább a magaménak. Sok éves tervezgetés után fogtam magam és beiratkoztam egy tánctanfolyamra, részben az új ismeretségek reményében, de főleg azért, hogy a botlábammal is keringőzni hívhassam majd jövendőbeli kedvesemet. A fogyókúrámat is ekkor kezdtem el igazán komolyan venni, ami igazán látványosra sikeredett, a januári mérlegeléshez képest évvégére egy tucat kiló tűt el rólam, korántsem nyomtalanul. Pozitívum: Niki. Tina óta az első lány (sicc!), akit komolyan tudtam volna venni. Hogy nem lett belőle semmi, csak rajta múlott, mégis hálás vagyok érte, mert megmutatta, hogy a visszautasítást nem kell feltétlenül kudarcnak megélni, mint a rovatból látható, még ebből is lehet pozitívum.
2009 November – A sztahanovizmus hónapja
Éreztem, hogy a jó élet nem tartható fent sokáig. Egy új kolléganő felmondott és eddig bírta a tényleg embert próbáló feladatot, hát mit volt mit tenni, kénytelen-kelletlen felosztottuk az óráit, így a kényelmes munkaerőből, egy igásló szerepét vettem át. Nincs mit szépíteni rajta, nyugodtan elmondhatom, soha ennyit dolgoznom nem kellett még, mint innentől kezdve egészen az iskolaév végéig. Mégsem bántam, hiszen annál kevesebb időm maradt a gondolkodásra, ami tudvalevően árt az egészségemnek. Így hát nekivágtam az idegileg felőrlő, stresszes, végletekig kifacsaró, 60 órás munkaheteknek. Semmi másra nem jutott időm, állandó fáradtság és a társaság iránti vágy megszűnése jellemzett, éreztem, hogy ezzel a vállalásommal – valami fatális véletlent nem beleszámítva – berendezkedhetek a hosszú magányra, mert ilyen munkatempó mellett senki nem fér bele az életembe. Pozitívum: Gyógyulás. Majd három év szenvedés után egy specialista nem egészen öt perc alatt rendbe tette a hátamat; aki ez idő alatt csak egyszer is látta milyen fájdalmak gyötörtek, tudhatja miért írom, életem egyik legboldogabb napja volt, amikor úgy ébredtem, tudok mozogni.
2009 December – A féktelenség hónapja
Nem véletlen mondták rám mindig, hogy későn érő típus vagyok. Gondolkodásban koravén, tapasztalatszerzésben pólyás kisgyerek. Három éves is elmúltam mire először megszólaltam. Tizennégy évesen ugyan tudtam, hogy homoszexuális nem vagyok, de azt hittem heteroszexuális sem (nem vagyok én defektes, gondoltam). Nem a nemi vonzódásokkal volt a problémám, hanem gőzöm sem volt mit jelent. Már nagykorú voltam, amikor először alkoholt fogyasztottam és bőven túlléptem a húszat az első cigarettámnál. A huszonkettedikbe fordulva csókoltam meg először valakit és már dolgoztam, amikor igazán utolértem az életet. Hogy ez miért fontos? Mert egy évvel a szakításom után kezdtem el kitombolni magam. Addigra ért meg bennem, ami másnál azonnal bekövetkezik. Közrejátszott a fáradtság, az újfent fülembe duruzsoló elkeseredettség és a száz év magánynak tűnő egyedüllét. Negyedszázadot leéltem a lehető leghomogénebb és legunalmasabb forgatókönyv szerint, mígnem talán először azt éreztem, minek. Miért tartom magam a régi társadalmi konvenciókhoz, minek nekem rend, erkölcs, lelki tisztaság. Életemben nem hánytam alkoholtól, sosem keveredtem verekedésbe, nem vitatkoztam a szüleimmel, soha nem loptam a boltból, nem vágtam át senkit, nem cigiztem titokban, nem szerencsejátékoztam, nem csaltam meg a barátnőmet. És megérte? Nem tudom, lehet, de akkor és ott azt éreztem, végre egyszer elengedem magam és nem foglalkozom a következményekkel, csak sodródom az árral. Így három hét alatt majd negyvenezer forintot elköltöttem cigire és alkoholra, befüveztem egy nyilvános szórakozóhelyen, valamint összejöttem egy lánnyal, aki semmit nem jelentett nekem, ráadásul még aznap megcsaltam egy másikkal. Boldogabb lettem tőle? Nem, de azt sem állíthatom, hogy rossz érzés fogott el. Nem bántam meg semmit amit tettem, mert ugyanaz az ember maradtam tőle, csak megértem a való életre. Pozitívum: Inci. Folyamatosan támogatjuk egymást, teljesen ellentétes személyiségek vagyunk, más életritmussal, mégis mintha rokonlelkek lennénk, mindig ugyanoda keveredünk az életben. Átélt már mindent amit én, és mindig a legjobb (és a legelső) ember akihez fordulhatok.
