Egyre többször gondolok rá és egyre messzebb kerül tőlem. Hosszú hónapokig tisztán láttam magam előtt az arcát, a szájszéli kis gödröcskéket, rezgő szempillákat, a megbúvó szeplőket, minden apró részlet élesen előttem cikázott, majd szép lassan az idő elhomályosította az elmémben eladdig kristálytisztán kirajzolódó képet, míg mára csak egy gyönge sziluett maradt az oly tökéletes arcból. Hasztalan próbálok szállni a képzelet szárnyán, erőlködöm csak. Makacs módon nem hagyom magam és nap mint nap behunyva a szemem igyekszem visszaidézni a pillanatokat, amikor még előttem volt, mindhiába, lelki szemeim előtt jelenleg nincsen más csak sötétség és rémisztő üresség. Ekkor fog el a kétségbeesés húsba mélyedő lánca, mi lesz így velem, ha már a fantázia végtelen szabadságával megáldott elmém sem képes méltó társat találni önmagam mellé, hogyan lelek párt majd a való életben.

 Jelenleg teljesen alkalmatlannak érzem magam egy kapcsolatra, hosszú ideje egyetlen lányt sem sikerült megismernem, akivel a szexualitás perverz, szikár világától elrugaszkodva akárcsak egyetlen értékelhető momentummal tudnám gazdagítani életünk közös folyását. Kizárólag magam megnyugtatása érdekében hozok fel olyan nevetségesen bugyuta érveket, hogy a bevállalt – ténylegesen – rengeteg munka mellett, nem lenne elegendő időm egy normális viszony kialakítására, primo pro secundo szükségtelen nyakamba venni egy újabb problémát miközben éppen most vágtam bele a saját egzisztenciám tényleges kialakításába, ami felemészti az összes megmaradt időmet. Miközben nyilvánvalóan mindezek csak kifogások, amelyekkel szemellenzőt próbálok magam elé tenni, hogy eltakarja előlem a fájó beismerését a valóságnak, félek.