A könnyek és a múlt emlékei már csak az én mindennapjaimba kúsznak fáradhatatlanul.
Akartalak feledni, még jobban, mint emléked őrizni
De nincs miért magam tovább tagadni.
Itt van az arcod
Az illatod
Az ajkad
Az álmaink
A jövőnk
S az életem.
Nem tágít és nem hagy tovább lépni.
Csak dörömböl szakadatlanul
Majd szétveti a tüdőm
Minden éjjel és nappal ordítja a fülembe
Hogy nem történhetett ez meg velünk.
Néha eltűnik.
S már-már elhiszem hogy vissza sem tér többé
De mint téli éjszakán a szél
Váratlanul
Kegyetlenül
Jegesen az arcodba csap:
Hiába minden.

Több mint fél év telt el azóta, hogy ezt a verset megírtam, majd pár nappal később ebből a zsákutcából kiutat keresve, megtettem első utazásom Csodaországba, a gondolatvilágom egy olyan eldugott kis szigetére, amerre addig sohasem mertem fordulni, hogy akárcsak egy pillantást is vessek rá. És megírtam ennek a blognak az első bejegyzését. Most már tudom, attól rettegtem megváltozom és elfelejtem a múltat, amiben továbbra is élni akartam. Egyedül kellett megtennem az ide vezető, rengeteg veszélyt rejtegető ismeretlen utat, ebben tényleg senki segítségére nem számíthattam. Persze sok barát támogatására és folyamatos bíztatására volt szükség, de nekik fogalmuk sem volt róla merre készülök, igazából én sem tudtam akkor még, így csendben, titokban léptem hát az ösvényre. Éreztem muszáj, szabadjára kell engednem agyam a külvilágtól addig teljesen elzárt részét, újkori Önmagam. A terv, aminek gyakorlatilag egyetlen fél sora volt kész a fejemben induláskor megannyi hófehér üres lap mellett, tökéletesen sikerült. Végre ki tudom jelenteni, már a szerelmet áhítom és ebbe vagyok szerelmes. Egyesek szerint a szó akkor hal meg, ha kimondják. Pedig akkor kezd el élni igazán. És én ezer fokon égek, élek. Végtelen a szabadság!