Ülök kint a teraszon, élvezem ahogy a borzongatóan hideg, komor tél után a kellemesen hűvös friss levegő vesz körül. Már elcsendesedett az utca és a holdfényben tisztán kivehető a gyönyörű látványt nyújtó, majd százéves fenyőkkel és tujákkal szegélyezett kert ami csak úgy árasztja magából a nyugalmat. A mindig nyughatatlan kutyám békésen fekszik mellettem és jó ránézni a hálás tekintetére, ahogy azt az elképesztően okos buksiját simogatom. Halkan szólnak a háttérből kedvenc melankolikus dalaim és mellettük csak a billentyűk sercegését hallani, ahogy ezeket a sorokat írom. Úgy érzem magam, mint egy író, egy pohár vérvörös Sauvignon kíséretében nagyokat szívok a cigarettámba, miközben merengek az életemen. Elrévedek picit a múltban, eltűnődök a mán és álmodozom az elkövetkezőn. Úgy érzem minden rendben van és valahogy mégis minden zavaros és kusza. Képtelen vagyok a gondolataimat az agyam megfelelő zugaiba elhelyezni, pedig isten látja lelkemet mindent megpróbálok, hogy újra a megfelelő vágányra kerüljön a kisiklott életem. A sín egyenes, a mozdony zakatol és a megvilágítással sincsen különösebb gond, a teher amit életem vonata magával cipel a mellettem elszáguldókhoz képest elenyésző. Mégis úgy érzem rajtam kívül mindenki vasparipa én meg egy múlt századi roncs vagyok. A kerekek megfelelő ütemben forognak, de egy ideje tapodtat sem halad előre az életem. Kereshetem a hibát másokban, kesereghetek az élet igazságtalanságain és átkozhatom a sorsot, hogy így bánik velem, de ez csak szemfényvesztés. Eljutottam egy állomásra, leszálltam és azóta ott időzök. Körbejártam, megismertem minden szépségét és hibáját, sokat tanultam és tapasztaltam, de újat mutatni már nem tud, a legeldugottabb zugai is nyitott könyvek már számomra. Haladhatnék tovább, sőt indulni kéne, majd kiégeti a retinámat a rikítóan világító zöld jelzés, én mégis a világ fájdalmát az arcomon viselve lehajtott fejjel kérdezgetem a járókelőket, miért kell nekem még mindig itt rostokolnom, hol van az én szerelvényem, amely továbbvisz. Sokan készségesen segítenek és rámutatnak, ott van, de én fel sem pillantva azonnal rávágom, az az út nem vezet sehová. Ha nem cselekszem, végleg itt ragadok és integethetek életfogytiglan azoknak, akik ha lassan és pöfékelve ugyan, de szép komótosan eltűnnek a távolban.