Csak írni szeretnék semmi mást. Minden alkalommal megnyugszik háborgó lelki világom, ha a csend fülsüketítő zaja mellett, a klaviatúra ütemes kopogása dolgoztatja meg, boldogságot nyújtó hangokra áhítozó dobhártyám. Sokszor, még így is erősebb belső hangom szüntelen, halálsikolyra emlékeztető keserves siráma, melyet csak a néhol előtörő zokogás hangja tör meg egy-egy pillanatra. Mindebből vajmi kevés látszódik, ha egy fürkésző tekintet bámulja meg lelkem tükrét, a külső szemlélőnek nem tűnik fel az ezernyi karc a belülről lassan koromfeketévé sötétülő prizmán. Időnként még erőt veszek magamon, hogy egy újabb hitetlen mozdulattal próbáljam tisztára törölni a kilátást, de a hosszú hiábavaló hónapok erőtlenné teszik képzeletbeli karjaimat, melyek elernyedve adják fel a reménytelen küzdelmet a megvilágosodás felé vezető úton. Egy apró szűk résen próbálom már csak kivenni az egykor csodálatos panorámát nyújtó látképet, de a világ rajtam kívül eső oldalán is szakadatlanul csak a fájdalom sötétségét tudom magamévá tenni. A barátságos mosoly, a megnyugtatólag ható arcvonások, a vidám kis gödröcskék viaszmaszkként takarják el lehangoló látványt nyújtó arcképem, melynek  féltőn bújtatott zugaiba talán még azok sem nyernek betekintést, akik önmaguknál is jobban ismernek. Néha úgy gondolom, talán már én sem találom meg az igazi arcom.