Mint derült égből a villámcsapás úgy tört rám valami szörnyű félelem, hiába próbálom, képtelen vagyok tébolydába illő gondolataimat simára fésülni, a gyomromban a görcs, égő fájdalommal lüktet szabálytalan periodikussággal. Mintha a tartást és önuralmat szabályozó húr a túlzott súly alatt hirtelenjében elpattant volna, és az elnyomott indulatok egy pillanat alatt próbálnának kontrolálatlanul zubogva a felszínre törni. A tekintetem fel-alá cikázik a négy fal között, amely pillanatokon belül összenyom, ahogy szűkölve a földön fetrengve kiáltok némán segítségért. Nem ismerek fel semmit a világból ahol eddig éltem, mint egy újszülött, mikor kikerül a védelmező anyaméhből, és egy rettenetes ijesztő környezetben találja magát, ahol szokatlanul bántó, éles fény vakítja el, és csak eszeveszetten ordít, nem akar itt lenni. Sarokba szorított, rettegéstől vérben forgó szemű vadként kaparom véresre remegő ujjperceimet saját elmém rozsdásodó ketrecében, dühödten rontanék rá a vigyorgó magányra, de a húsomba maró láncok nem engednek mozdulni, csak újra visszarántanak a márványhideg valóságba. Önként vonultam a marcangoló gondolatok börtönébe, akkori tudatom teljes meggyőződésével törtem a kulcsot a zárba, s a legmélyebb sebeket szántó ostorcsapások sem mások kezét mocskolják; önmagam könyörtelenségének fájdalomtól összecsukló rabszolgája vagyok.