A világ még mindig nem nekem való hely. Paradox módon annyi embernek megy vajkönnyedén a megalkuvás nélküli konformizmus. Én pedig vért izzadok azért, hogy legyőzzem a különcségemet és végre valahára beálljak a sorba. Megértem, amikor azt mondják a gazdagság sem könnyű. Ebben a pénzorientált világban, melyben élünk, szakadatlanul bamba tekintetekkel nézek szembe, ha azt mondom a szegénység olyan vagyon, amit két kézzel szórhatunk szét és mindenkinek jut belőle. Vagyonos embernek tartom magam, és minden vágyam, hogy szétoszthassam, hogy adjak belőle, de a kapzsiságtól fényévekre állva sem tudom megtenni. Hiába teszed a kezükbe, az érzelmeid kihullnak belőlük. Jobb esetben visszadobják, hogy nekik nem kell, de van, aki az aluljáróban elvett szórólaphoz hasonlóan betekintés nélkül összegyűrve dobja a szemétbe. Nem kell senkinek. Mennyire egyszerű lenne, fájdalommentesen megszabadulni tőle, fogni az egészet és bedobni a latrinába, de skarlát betűként már rég a testedbe égett. Bújtathatod, rejtegetheted, próbálhatod megtéveszteni az embereket, de az igazság mindig kiderül. Sosem leszel olyan, mint ők. Újkori Prométheuszként saját láncaiddal kötöd ki magad és hagyod, hogy a keselyűk a szívedből tépjenek ki egy darabot, nap mint nap. Azt hiszem, a boldogtalan embert két egyszerű mondattal lehet definiálni. Bűntudata van, ha valami nem működik és sohasem lesz boldog.