2009 Január – A végítélet hónapja

Pontosan kilenc nap telt el a halálom óta, amikor elkezdődött az újév. Kilencedik napja senyvedtem a pokol bugyraiban nem látva egy fénynyalábot sem magam körül. Fogalmam sem volt hol vagyok, vagy minek vagyok egyáltalán. Nem akartam senkit és semmit, csak minél gyorsabban túl lenni a napokon, hogy legyek messze, nagyon messze innen. A szilveszter életem legkatasztrofálisabb újév nyitója volt, ahogy a születésnapomat sem menthette meg egy vad csókcsata, egy számomra tökéletesen jelentéktelen emberrel. Csak még mélyebbre taszított, mert megéreztem mennyivel más, hogy szív nélkül ez mit sem ér. Az én szívem, pedig akkortájt elveszett; ha a Földön volt még, tudom kinél kereshettem volna, ha nem biztos voltam benne, hogy örökre eltűnt. Pozitívum: Féltettek. Soha ennyien nem álltak még mellém, mögém, elém, ha össze akartam zuhanni, mindig ott termett valaki, hogy felsegítsen.

2009 Február – A hedonizmus hónapja

Eseménytelen egy hónap volt, pedig soha annyit nem voltam társaságban, mint ekkor. Máig nem értem, hogy voltam képes a munkámat elvégezni, heti 3-4 buli és 10-15 üveg bor mellett. Rászoktam a dohányzásra is, és nem tudtak volna olyat mutatni, amit ne próbáltam volna ki. Mindent elkövettem azért, hogy a létező összes embert kizárjam a világomból, egyedül akartam maradni, csak egy cél vezérelt, veszíts el mindent! Családot, barátokat, munkát, egészséget, érzelmeket, gondolatokat, a totális lenullázódás lebegett csak a szemem előtt. Minden napot azonosnak vágytam, egy orwelli világot vizionáltam, az egyetlen dolog, aminek szükségét éreztem a teljes egyéniségvesztés. Pozitívum: Zsani. Még bőven szerelmes voltam és mégis azt mondhatom, soha senki az életemben nem csókolt még olyan érzékien, olyan lüktető erővel, mint ő. Kár, hogy soha többet nem láttam.

2009 Március – A kétségbeesés hónapja

Teljes csődtömegnek éreztem magam, még a legegyszerűbbnek tűnő dolgot sem sikerült véghezvinnem. Jellememből fakadóan nehezen bántok meg embereket, tudomásom szerint nincs ellenségem, és arról sem tudok, hogy valaki szívből utálna. Így viszont rettentően nehéz elmarni magad mellől az embereket, pedig mindent megtettem. A családommal igyekeztem a lehető legkevesebbet kommunikálni, a barátaimmal nem foglalkoztam, a munkatempómból visszavettem és kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se látszódjon az arcomon semmiféle érzelem. És mégsem változott meg senki, még egy rohadt szúrós megjegyzést sem kaptam. Ha így hát így, új tervet eszeltem ki. Ha a család nem távolodik, majd én eltávolítom magam. Ha már az emberek nem tágítanak mellőlem, majd megyek én. Ha már nem rúgnak ki, felmondok. És kimegyek Angliába. Egészen felvillanyozott a terv, hogy teljesen új életet kezdek, minden emlékemet hátrahagyva és egy csöppet sem zavart, hogy ez csak menekülés. Nem akartam megoldani a problémámat, eszemben sem volt, csak távol akartam lenni tőle. Pozitívum: Örömmámor. Három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ha csak egy pillanatra is de elmosolyodjak. Őszintén. A pillanat, amikor eldöntöttem, itt hagyok mindent ami volt, és az hogy végre menekülő utat találtam, igazán boldoggá tett.