Megnyugtató érzés, hogy tudom, merre haladok, felkavaró viszont tudni, hogy hová fogok ezáltal jutni. Senkit nem hibáztathatok, hiszen önálló döntéseket hozok, ezáltal növekszik az önbizalmam és a magabiztosságom, az egyéniségérzet folyományaként. Kezdetben kiegyensúlyozott voltam és milyen érdekes szó, hiszen a felismerési út végén most szintén kiegyensúlyozottnak érzem magam, miközben fenekestől felfordult a világ, amiben élek. Akkor a harmónia és a nyugalom jellemzett, most az egyenletesség és zavartalanság, szerintem mindegyik kifejezés szinonimája a fent említettnek, mégis mennyivel másabb attitűdöt sugároznak magukból. Évekkel ezelőtt, amikor még kapcsolatban éltem egyensúlyba tudtam hozni a magánéletemet, a munkámat, a barátaimat és a kikapcsolódást. Összhangban volt a vágyaimmal, mint egy jól működő kvartett. Hol az egyik szólózott, hol a másik, és én, mint a karmester, idővel megalkottam életem zenéjét. Ha egy zenekarból egy csapattag kiválik két lehetőség kínálkozik. Vagy helyettesíted egy másik emberrel, akivel újra egységet alkot majd az orkeszter, vagy megpróbálod nélküle a hű hármassal továbbvinni. Csakhogy az életben nem működik az alternatíva. Négyesben vagy sehogy. Évek óta nem léptem fel az élet színpadán, nem játszottam egy minutumot sem. Nem találtam meg a hiányzó láncszemet, bár egy ideje már nem is keresem. A banda kezd feloszlani, bár ez nem egy önműködő folyamat, két további tag kirúgásra van kárhoztatva. Kitartanának ők, ha nem én akarnám eltávolítani őket. Nincs szükségem a kikapcsolódásra, jó ideje nem töltöm ki hasznosan a szabadidőmet, untatnak a találkozók, nyűgnek érzem a társalgásokat a barátokkal, mert egész egyszerűen kifogytam a témából velük. Kizárólag két kérdés izgat fel, ha a megmaradt tag jövőbeli karrierjéről vagy a hiányzó nemlétéről folyik a diskurzus. Hogy velük mi van, egyre érdektelenebb. Egyre jobban a munkámnak élek, már-már mániákusan keresve a több és több kötöttséget általa, és amennyiben csak ő maradna a zenekarból, lehet kizárólag őt okolni a sikertelenségért. Gyűrűzik bennem a kép, hogy végleg egyedül maradok, és mégis megfelel nekem, elfogadom, beletörődöm. Úgy is egyenletes és zavartalan tudna lenni az életem. Mennyire negatív is tud lenni a kiegyensúlyozottság…