Néha szeretném, ha komolyan vehetném a huszadik század egyik legnagyobb vívmányának fejet hajtó szentenciát, amikor kijelentjük: Leforgott előttem életem filmje. Bárcsak ne az élet lenne a rendező, beállíthatnám a szín és érzelmi mélységet, a jelenlévők szájába adhatnám a gondolataikat, kizárólag rajtam múlna a siker vagy a bukás. Ha lenne egy hatalmas tekercsem melynek képkockáit többször is végigvetíthetném a mozivásznon és csak unottan csettinthetnék egyet „vágjátok ki, ezt újra forgatjuk”. De itt nincs csapó. Mert hiába írjuk meg folyton-folyvást a forgatókönyvet, s az emberek tudta nélkül szereplőválogatást tartunk a következő jelenetsorhoz (s némelyeknek csak annyit mondunk magunkban: Majd értesítjük), soha sem lesz tökéletes. Mert működik ez vice versa, egyes résztvevők felborítják a koreográfiát, és megköszönve (?) a lehetőséget nem kívánnak közreműködni a kis színjátékunkban. A gondosan kiválasztott helyszínen ezernyi commedia dell’arte játszódik egy időben semmissé téve a temérdek energiánkat felemésztő precíz munkánkat. Vannak direktorok, akik képesek hanyag eleganciával fogadni és felülemelkedni e képtelen helyzeten, mások tettetett könnyedséggel próbálják kőbevésett elveiket flexibilissé tenni. Minden producer tudja mi a siker titka, némelyik meg is meri lépni. Ha elkap az írás heve, ne foglalkozz a margó adta határokkal, ha a színészek forrongva lépik át szerepüket az improvizáció tüzében égve hagyd és éld meg velük, ne félj oldalakat kitépni, ha már nem hiszel szavaiban. Engedd szabadjára a filmet hadd forogjon, önmaga, legyen egyedi, érthetetlen és kizárólagosan a tiéd. Senki ne mondhassa rá, hogy ezt már láttam.  You cannot design your life like a building. It doesn't work that way. You just have to live it and let it design itself.