Olyan betegségben szenvedek, amivel szemben az orvostudomány legnagyobb szakértői is csak a fejüket csóválják, az egyetlen halálos kór, amire nem találtak még sem gyógymódot, sem embert, aki csodával határos módon kigyógyult volna. belőle Semmiféle elixír vagy terápia nem segített-nem segíthet rajta, az alattomos vírus befészkelte magát minden idegsejtembe, esélyt sem adva a felépülésre.

Sokaktól hallottam már a jó szándékkal vegyített féltés hangjával, hogy a nyilvánvalóan férfire hajazó külsőm kétségtelenül női lelket takar. A legnagyobb jóindulattal és a megértés szándékával sem tudok egyetérteni ezzel az állítással, hiszen a szebbik nem képviselői soha nem tudnák tiszta, nyíltszívvel azt érezni, amit Én:Őszintén örülni egykori párod boldogságának és ebből erőt gyűjteni Önnön magadnak. Márpedig az egész világon unikumnak számító gondolkodásmódomnak köszönhetően, pontosan ezek az érzések kerítenek hatalmába, amikor olyan beteges ideák vetülnek fel a fejemben, mint a legutóbbi beszélgetésem során Tinával - eddigi egyetlen beteljesülő szerelmemmel - szemben.

Általános üres fecsegésünk valamilyen úton-módon irányt váltott és szóba került a jövő egy sarkalatos pontja, a két embert (ha minden jól megy) örökre összefűző ceremónia. A lehető legkomolyabb hangvételben, már-már tiszteletteljesen megkértem arra, amennyiben esküvőre kerülne sor az életében, szeretném, ha ott ülhetnék a széksorokban helyet foglaló ünneplésre egybegyűlő kompániában. Legnagyobb megdöbbenésemre heves tiltakozással és elzárkózással kellett szembenéznem, hogy az élet kiszámíthatatlan forgatókönyvének ez a verziója semmi esetre sem kerülhet a valóság színpadára, és halvány reményt se fűzzek, hogy akárcsak a legutolsó mellékszereplő mondat nélküli ténykedését eljátszhassam. Kiírt(ott)ak. Úgy éreztem magam, mint a felszarvazott férj, vagy még érzékletesebben a szentmiséről kitiltott ártatlan elsőáldozó, összeomlott az a gyönyörű kép, ami a fejemben oly tisztán és ragyogóan, hónapokkal ezelőtt összeállt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire hihetetlen az a számomra mérhetetlenül egyszerű gondolatsor, hogy ünnepelni mennék oda. Nem tudok elképzelni annál csodálatosabb pillanatot, hogy a számomra legfontosabb ember boldogságának betetőzését saját szememmel követhessem végig, majd az esküvő után mosollyal az arcomon ölelhessem át, minden kétséget kizáró őszinte örömmel kívánva neki/nekik minden szépet és jót, életük hátralevő időszakára. Hiszen én úgy gondolom, nincsen annál felemelőbb érzés, hogy boldognak lásd, akit igazán szeretsz. A visszakérdezése még triviálisabbá tette számomra a kérdést. Hajlandó lennék-e elhívni őt a saját menyegzőmre? Az átgondolás csíráját is elfojtva, azonnal válaszoltam, a világ számomra legegyszerűbb kérdésfelvetésére. Természetesen igen. Hiszen sohasem vennék el egy nőt feleségül, anélkül hogy bárki máshoz-e Földön még valamiféle vonzalom kötne, így hát mindenkit szeretettel látnék az esküvőmön, aki örömömben feltétel nélkül osztozni szeretne.

Ami igaz az igaz, az ő állásponját is kénytelen vagyok racionálisan számba venni, ahogy próbálok belegondolni ismerőseim helyzetébe, akik bonyolult vagy elszakadófélben lévő kapcsolatban élnek, megértem őket, hogy a jelenlegi párjukat nem tennék ki ennek a kínnak, hogy végigszenvedjék addigi szerelmük édes, beteljesítő csókját egy idegen „senkivel” az oltár előtt. Így hát el kell fogadnom a tényt, más vagyok. Továbbra is magányos farkasként szelem az időt és teret ebben a világban, egyetlen emberként, akit ez a szituáció legalább olyan boldoggá tenne, mint a saját öröme és jövőbeli boldogsága. Talán ezek lehetnek a lélekrák szimptómái…