Mindig Észak-Korea jut eszembe, amikor a gyomromat görcsbe rándító döntéshelyzet elé kerülök. Rengetegszer kerülünk válaszút elé a mindennapokban, de ritka pillanatokként tartjuk számon, amikor a saját magunk felett meghozott ítélet lehetősége facsarja, kínozza a belsőnket, s ezzel egy időben a szívünk belesajog, ha a másik elménkbe villan. Órákat, napokat, vagy akár heteket gyötrődünk, melyik utat válasszuk, s közben a stressz és az állandó vágyódás a helyes út megtalálásához felőrli minden erőnket. Mert tudjuk, hogy ez egy sorsfordító helyzet, még akkor is, ha amellett döntünk, irányváltás nélkül folytatjuk megkezdett utunkat. Ha egyszer ilyen kereszteződésbe jut az ember, tudja, érzi, valami mindenképpen változik, ha nyílegyenesen halad tovább, akkor kihagy élete folyamából egy olyan szakaszt, amit sohasem fog már viszontlátni, mégis örök hiányt okoz majd az ismeretlenség és a kínzó álom homályába burkolózva. A phenjani embernek nincs választása, nem tud hibázni, tekintete nyílegyenesen szegeződik az útra, s már a születésétől kezdve tudja hová vezet; egyetlen apró kátyú vagy akadály nélkül. Annyi kereszteződésen mentem már át szinte csukott szemmel, csak a biztonságra tekintettel, pedig pontosan tudom, nem arra halad ez az út, ahová végül jutni akarok. Nem tudom, nem tudhatom, hol kell lefordulnom, de egyre erőteljesebben lüktet bennem a szó: Most, most, most. És mellette felsejlik bennem a rémkép, hogyha nem teszem meg a következőnél, újra csak egy szó zsibong majd a fejemben, áramütésként végigrázva a testemet: Késő.