Mindenhonnan a múlt tör csak rám. Napról napra magabiztosabban érzem teljes lényemben, nem szándékozom továbblépni. Hű olvasóim tudhatják, tavaly nyáron feltett szándékomban állt hátrahagyni mindent, amit negyedszázad alatt megéltem, hogy újjászületve, megtisztulva a múlt fájdalmaitól, belekezdjek egy boldogabb korszakba. Lassan tisztuló elmémet erővel elnyomva sem sikerült a tervem és az új tanév kezdetével életem ugyanabban a mederben csordogált tovább, amelyet az addigi évek alatt mélyen kivájtam magamnak. Hónapok teltek el így, amíg újabb elhatározásra jutottam és felkerestem azt az embert, aki minden fájdalmam (és örömem) okozója. Visszamenekültem hozzá; ha csak két órára is de újra teljességet éreztem minden porcikámban. amíg vele voltam Nem töltött el a boldogság arcot pirító vérpezsdülése, mégis arra a rövidke időre megfeledkeztem minden gondomról. A találkozó zárultával sem tört rám az üresség elviselhetetlenül nyomasztó érzése vagy az értelmetlen vágyódás pillái, de egy dologban tökéletes biztos voltam, amit eleddig senkivel nem osztottam meg. Mégpedig az, hogy én ezen a Földön senki mást nem fogok igazán szeretni, ezen a lányon kívül. Majd másfél évnyi pauza után újra lemerészkedtem a Koronázóvárosba, volt főiskolai cimborámat meglátogatni, de a vizitnek volt egy másik, rejtett célja is, egy kis múltidézés, feltöltődés azokból az időkből, amik számomra a tökélyt jelentették, hogy erőt merítsek belőle. Végigsétáltam az imádott főutcán, süttettem az arcom a tóparti sziget egy padján, beültem a kedvenc presszómba, bekukkantottam az egykori Török-udvarba, elballagtam a Margit-szigetre emlékeztető parkba körbejártam a palotavárosi tavacskát megannyi élményt felidézve és így tovább. Szépen sorban végigmentem az összes létező helyen, ahonnan beszívhattam a felhőtlen emlékek apró morzsáit. Ezerrel kötődöm Székesfehérvárhoz, ebben a városban töltöttem életem legfelhőtlenebb éveit, ott lettem mamakedvencéből önálló, talpraesett felnőtt ember és itt ismertem meg – nyugodtan mondhatom most már – életem szerelmét. A megrökönyödött olvasóknak egy kis nyugalmat ádva, hozzáfűzném az írásomhoz a következőket. Nem volt, nem lehetett boldog az együtt töltött időszak. Rengeteg problémát, kínt éltem át abban a negyed évtizedben, részint miatta, részint a családi háttér, az önnön makacsságom, az ő szertelensége és az életutak különbözősége miatt. Ugyanolyan volt az egész kapcsolat, mint a legutóbbi találkozásunk, boldogság híján teljesség adatot meg. Kénytelen vagyok - védve magam - egy a jelen korra sajnos igaz szentenciát közölni: „Ki boldog a mai világban?”. Tehát nyugodt szívvel vágyakozhatom vissza, hiszen többet nyújtott annál, ami van. Másfelől reálisan nézve nem kívánok vele újra összekavarodni. Legalábbis nem most. Neki is, nekem is időre van szüksége. Időre és más fuvallatok érintésére. Hogy ezek az áramlatok éppenséggel cirógató zefírek, kellemesen lágy szellők, arcul csapó orkánszerű szelek, vagy mindent romba döntő tornádók lesznek-e nem tudhatjuk, de meg kell tapasztalni ahhoz, hogy újra egymásra találva már megtaláljuk a közös irányt, amerre együttes erővel haladhatunk tovább. De addig is élnünk kell az életünket (jobban mondva nekem az enyémet), élvezni a szabadságot, az esetleges kötöttségekkel járó kapcsolatokat, a zabolátlanságot, a fiatalságot és az ezzel járó könnyedséget. Hagyni a prediktumnak az aggódást, a gyötrődést, a görcsösséget, az elmúlás fájdalmát. Nem erre valóak a húszas évei az embernek, elég akkortájt felnőni, nem kell felnőttnek is lenni egyben. Elég konstatálni a tényt és a rendületlenül magát tartó hitet, hogy abból egyszer újra valóság lesz. Mélyen be kell ágyazni az agytekervények egy sötét zugába, ahonnan majd csak akkor virágzik ki, amikor a mostan bimbódzó virágszálak szépen sorban mind elhervadnak. Mert nem a boldogságot kell keresni, hiszen mint fentebb leírtam, még nem is találkoztam vele eddigi életem során, csak rá kell mosolyogni a világra. Hogy miért? Nem vagyok jövőbelátó, de mégis érzem azt, amit az Apák könyvében minden elsőszülött fiú, tudom ki az, akit a Sors mellém rendelt, így hát ennek alakulását nyugodtan bízhatom reá és addig is minden felesleges önsanyargatás nélkül próbálom élni az életem.
