Csak keresem magam, de nem találom. Úgy gondoltam, ha leegyszerűsítem az életem, és apró részletekre bontom, majd összerakva a hiányos puzzle-t, eljutok az önismeretnek addig a fokáig, hogy ha nem is a maga teljességében, de mégis egészben fogom látni magam. Hát szétszedtem, de sehogy sem találom az összepasszoló részeket, mintha csak egy 500 darabból álló hibás társasjáték lenne az életem. Látszólag megvannak az illesztékek, látom is, hogy ez meg ez ugyanonnan való, mégsem csúsznak egymásba a darabkák. Mindenhol csak egy nüánsznyi hiányzik ahhoz, hogy ne erőltetve kelljen az én-darabkákat egymáshoz kapcsolni. Félreteszem és várok, hátha meglelek még néhányat belőle, majd amikor újra nekilátok, mintha fenekestől felforgatták volna az egészet. A pár nappal előtte szépen kirajzolódó kép kámforrá vált és egy értelmezhetetlen formátlan masszaként folyik szét a szemem előtt. Alaptörvény, hogy az egyetlen állandó dolog a változás, de legalább a vázba lehetne kapaszkodni. Néha azt érzem, hogy lelkek sokasága száguld végig éjszakánként a testemen és ébredésemkor az éppen bent cikázó kerül fogságba és irányítja a gondolataimat. Egyetlen mondatfoszlány csak, melyet mindegyikük harsog a fejemben: Nem hibázhatsz! Pedig hibázni jó, és hibázni kell. Az alapján tudsz tovább lépni és fejlődni. Megérteni és megértetni. Önmagaddal, hogy mi a jó és mi a rossz. Amíg folyományként az fogalmazódik meg benned „Ezt nem tehetem meg”, addig nem lesz összerakva semmi. Hányszor van az, hogy két rész látványosan különbözik, de minden meggondolás nélkül csak odapróbálja az ember, mert mit veszíthet vele. S összeérintve őket (szemünkben a kisgyermekek őszinte rácsodálkozásával) többé erővel sem lehet széthúzni őket. Meg kell próbálni. Hiszen mit veszíthetsz. Meg kellene.