Drága Szerelmem,
Mindig tudtad, hogy számomra az írás érzelmeim virágzó fővárosa, ahol bármikor tárt karokkal várnak, s ha írok, egy kicsit mindig hazatérek. Hiszen ez életem alfája és ómegája, sokkal kifejezőbb tudok lenni az élőbeszédnél, a sorok rengetege megnyugvást jelent a lelkemnek. Az a tömérdek levél, amit nem olvashattál, a kiteljesedését jelentette annak az átláthatatlan belső világnak, ami bennem él. Ezekre a mára meg nem sárgult papírokra körmöltem le azt a megszámlálhatatlanul sok élményt, a milliónyi felejthetetlen pillanatot, amit nem éltünk át. A végtelenül hosszú felhőtlen sétákat, a mélyen szántó gondolatokat apró darabokra szedő, éjszakákon át tartó beszélgetéseket, a gondtalan mosolyokat, a szerelmesen egymásra találó tekintetünket, a ki nem mondott mégis közös gondolatokat és a békét nyújtó, szűnni nem akaró határtalan szeretetet, melyek egytől-egyig nem történtek meg velünk.
Emlékszel, ahogy megismerkedtünk? Micsoda csodálatos véletlen volt, a mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy életünk fonalát ilyen elképzelhetetlen módon bogozta össze. Hosszú heteken keresztül kerülgettük egymást, mert hiába voltak a kiismerhetetlen női praktikákkal teletűzdelt jelek, nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsés fickó lehetek. Még akkor sem, amikor már kézen fogva sétáltunk ott a Duna-parton és többet tudtunk egymásról, mint két szimpla ismerős, még akkor is bennem volt a félsz, hogy egy ilyen szikrázó szépség, ez a minden képzeletet felülmúló tökéletes kincs, ez a már-már zavaróan hibátlan alakú ragyogó nő tényleg a társammá akarna lenni? És akkor a feltámadó szélben az a milliószor végigsimított, ezer közül is felismerhető hajtincsed az arcodba hullott, én meg gyengéden visszaigazítottam a helyére azt az imádnivaló fürtöt és ahogy végighúztam a kezemet a bársonyosan puha arcbőrödön érezve az izgatottságtól teli, forró lélegzetedet tudtam, a boldogság kapuja újra nyílik előttem. Életem legszebb csókja volt, amit soha nem éltem át. Azóta is minden egyes érintésedtől végigfut egész testemen a remegés és a szívem olyan erővel dobog, hogy két kézzel kell szorítsam a mellkasom, nehogy kiugorjon a helyéről.
Múltkor, ott az étteremben kérdezted, mi a legszebb emlékem rólad, de abban a pillanatban képtelen voltam válaszolni, mert a szokásos leküzdhetetlen hibámat elkövetve, megint mélyen belenéztem abba az elbűvölő szempárba. Ahogy a táncoló gyertyalángok fényét kacagva elnyomta a szikrázó szépséged, ahogy rám villantottad semmihez nem hasonlítható mosolyodat, ahogy elegánsan a nőiesség mindenségével belekortyoltál kedvenc rosédba, képtelen voltam kimondani a klisészerű igazságot. Annyit habogtam csak, tettetett nyugalmat erőltetve magamra, "majd átgondolom", hiszen hiába próbáltam volna kibökni: Most, ez az. Mindig a jelen pillanat a leggyönyörűbb, amikor veled lehetek, nem érdekel a múlt, s nem foglalkozom a jövővel, minden egyes mozzanatát ki akarom élvezni ennek a varázslatnak, ami sohasem létezett.
Persze, a jövővel is foglalkozom, hát úgy ismersz te engem, mint a carpe diem érzés úttörőjét? Hiszen itt a nyár és már egy teljes éve készülök arra, hogy a tavalyi hibátlan prágai utat – ahova nem mentünk el - sikerüljön lepipálni és amennyiben lehetséges, még jobban érezd magad mellettem. Hidd el, odaleszel a svájci Alpokért, festői szépségű tájakon barangolnánk órák hosszat, kristálytiszta völgytavakban fürödhetünk, miközben a nap ezer sugara csillog majd a víztükrön. Soha nem láttál még olyan szépet, mint amikor a lemenő nap, égő vörösre színezi az előtte vakítóan kék eget, miközben a hegyvonulatokon méregzölden fut végig a hibátlan pázsitszerű fű. Este a városka forgatagában, vidám karneváli hangulatban szórakozhatunk, vagy ha úgy tartja úri kedvünk egy csendes, hangulatos vendéglőben koccinthatunk a soha nem múló szerelmünkre, ami el sem kezdődött.
Menyi de mennyi ötletem van még, amit sohasem fogok megvalósítani neked és olyan mérhetetlen büszkeség tölt el, hogy mindenkinek úgy beszélsz rólam, mint a világ legjobb embere, aki soha nem volt velem.
