Újra magaménak érzem a magányt, de azt hiszem, örülnöm kell neki. Az elmúlt két-három hónapban az egyedüllét érzése semmilyen negatív felhanggal nem párosult, tökéletesen elvoltam önnön testemmel és a saját gondolataimmal, a hiány fogalma megszűnt létezni. Ijesztő, ámbár kényelmes helyzetet eredményezett, mellette mégis reménykedtem (többedmagammal), hogy ideiglenes állapot, amibe kuckóztam. Baljós mosolyt csalt az arcomra a tudat, szólóban utazom, mégsem elhagyatottan. Álmok és remények nélküli napok voltak ezek, üresen kongó világtalan világomban, mintha megszűntek volna az agyam érzelmi mechanizmusai. Számba vettem a lehetőségeimet, mit nyerhetek és veszíthetek, amennyiben huzamosabb időre rendezkedem be, az egyszemélyes falanszterembe. Az, hogy a veszteségek kvázi nullára csökkentése elérhető és megvalósítható, annak ellenére csábítónak hatott, hogy a másik oldalt a lap tetejéről is ki kellett radírozni. Viaskodtam saját magammal, hogy biztosan szét akarom-e rombolni a freudi lelki hármast, és élhetem-e az életemet kizárólag a szuperego támogatásával, ösztönök és a valóság követelményei nélkül. Jelentem, mire elhatároztam volna, a láthatatlan szervem eldöntötte helyettem a kérdést. Újra felszínre került a magány, márpedig ennek a szónak nincsen pozitív vetülete. Hiányzik az életemből, a párkapcsolati szeretet, az érintés melegsége, a szerelemtől édes ajak íze és a rám tekintő szemek boldogsággal teli kacagása. Akarom érezni a gyengédséget, a lángoló pírt az arcomon, a szívek együtt dobbanását. Megtalálni az ösvényt a boldogság útján. Visszakapni a reményt.