Lassan két hete annak, hogy elköltöztem az atyai házból és megkezdtem szinte teljesen önálló életemet. Minden este munka után, ahogy belépek az albérletem ajtaján, elfog egyfajta megbékélés az életem folyamának éppen csak csordogálásnak nevezhető sodrásával. Egyfajta nyugalom szigete a lakás számomra, ahol senkitől sem zavartatva, nap mint nap rakhatom össze, két éve szétzilálódott önmagam. Nem kapkodom vele, egyenként megtekintem, forgatgatom a puzzle darabkáit, a legtöbbet félrerakom közülük, jelenleg csak a széthullott váz részeinek kirakása a fő cél. Amennyiben az már szilárdan áll, jöhetnek majd a színes és változatos belső részletelemek is. Sietségnek nyoma sincs bennem, néha úgy érzem túlzottan megfontolt és óvatoskodó vagyok, de továbbra is olyan sérülékenynek érzem magam, hogy kizárólag a kockázatmentes, biztonsági játékot engedhetem meg magamnak. Egy darabig még biztosan nem leszek hatalmas csaták eufóriában lubickoló győztes hadvezére, de megóvom önmagam a további sérülésektől és szenvedésektől egyaránt. Járom egyedül az utam a nagyvilágban, és kissé fájó szívvel tekintek a délibábként rám mosolygó boldogságra, nem felejtve közben, nekem még nem egyenes utat jelölt ki felé a sors. Félig-meddig magam választottam az út menti pihenőhelyet letérőmnek, mert tudom, ha túl hamar érek a célomhoz, nem lesz ott semmi csak a hirtelenjében kámforrá váló illúzió. Mert addig nem lehetek boldog, amíg meg nem békélek a világgal és legfőképpen önmagammal. El kell felejtenem a haragot, amivel a mindenséget sújtom, és nekem kell kezet nyújtanom. De ez még nem mostanában lesz, először az utolsó darabnak is a helyére kell kerülnie a kirakósban, hogy aztán kicserélhessem vele a jelenleg áthatolhatatlan falat, amit az élet elé építettem fel. Talán akkor a távolban megcsillan majd az igazi boldogság is.