Az elmúlt egy hétben ténylegesen úgy éreztem magam, mint aki egy kedves kis mesébe cseppent. Egy olyan mesébe, amilyet mindig is hallani szeretettem volna. A mese, amelyikbe beleszőnek téged is, olyannyira tudsz hasonulni a főhőssel, hogy már-már az az érzésed, te magad vagy a főszereplő.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy magányos fiúcska. Szeretett volna magának egy virágot szedni az erdőben, de nem ám akármilyet, hanem az ő virágát. Tudta, hogy ott van az erdőben, mégsem indult a keresésére, maga sem tudta sokszor miért. Pedig látta, ahogy a többi fiúcska teli szájjal mosolyogva rohan be a lombok közé, és egyre másra hozzák ki a szebbnél szebb virágokat. Ki egy szelíden bimbódzó hóvirágot, ki egy tüzes rózsát, de egyik sem jött vissza üres kézzel. A fiúcska tudta, hogyha bevetné magát a fák közé, ő is szakíthatna magának egyet, de nem érzett késztetést arra hogy ilyen módon szerezzen magának virágot. Hiába ábrándozott róla már jó ideje, tudta, amíg nem látja lelki szemei előtt a sajátját, addig nem járhat sikerrel. Sokat heccelték a többiek, akik már harmadszor negyedszer fordultak, hogy az ő virága nem is létezik, hiszen egyik olyan mint a másik, ő mégis makacsul kitartott az elhatározása mellett; márpedig neki csak egy kell. Néha bizonytalanul elsétált az első fasor árnyékáig, óvatosan bepillantott a koronák árnyékában megbúvó virágrengetegre, némelyik hívogatóan csalta volna beljebb, de a belső késztetés mindig erősebb volt. Csak telt múlt az idő és a fiúcska kezdett elbizonytalanodni az agyába végletesen befurakodó gondolattól, így hát egyre közelebb lépett s időről időre beljebb merészkedett, vigyázva rá, hogy még látótávolságban maradjon a végtelen mező. Ingadozó tekintete hébe-hóba megragadt egy virágon, néha még azt is elhitte, hogy az lesz az ő virága, de mikor lehajolt érte, hogy finoman kihajtsa a Földből mindegyik szirma alatt tüske döfte kezét. Fájdalmasan hőkölt hátra és ostorozta magát, „látod, miért nem hallgattál a józan eszedre, hiszen belül tudtad, hogy ez nem az, amit kerestél” és bosszúsan, ujjában lüktető fájdalommal, kicsörtetett az erdőből a megnyugvást hozó úttalan rétre. Hiába próbálta elhessegetni a tökéletes virág gondolatát, csak nem hagyta nyugodni, így aztán mikor már nem is emlékezett mi fakasztott sebet rajta, nekivágott ismét az erdőnek hátha végre megtalálja a virágot, mit oly régóta keres…