Furcsa időszakot élek. Lassan három hete, hogy a blog felé sem néztem, noha lett volna időm irogatni, hiszen nem lett zaklatottabb az életem, mint eddig volt. Mégis, valahogy más. Jó kedvem van. Hosszú idő telt el azóta, hogy ezt a három szót újra a számra mertem venni, meg is rettentem tőle, amikor először magamban, majd nem sokkal utána többször hangosan is kimondtam. Az első gondolatom az volt, biztosan megbolondultam vagy a viszkikóla általi delírium okozta ezt a pillanatnyi elmebajt. De kijózanodva az alkoholmámorból sem változott semmi, sőt egyedül sétálva a hűvös szeles zápor közepette is megmaradt a már majd elfeledett érzés. Napok, s most már hetek teltek el azóta, hogy nem történt semmi különös (se pro se kontra) és a hangulatom mit sem változott. Nem jut eszembe a magány, nem képzelem bele magam a hős bonviván szerepébe, a szenvedés legapróbb szikrája is elkerül, még ha egy szál magamban is nyom el az álom a hatalmas franciaágyamban. A mosolygós ébredést vidám készülődés követi, majd kellemes munkába menetellel és a szünetekben felhőtlen beszélgetésekkel telik minden egyes napom. Ízletesnek és ínycsiklandozónak találom az ételeket, kedélyesen társalgok még a morózus emberekkel is, és ez így megy cirka három hete, egyetlen érzelmi kilengés nélkül. Mintha csak egy színházi darab záróakkordjaként a narrátor véletlenül bemondta volna a színészeknek szánt sort: Rosszkedv el. Mindenesetre én jó teátristaként nem ellenkezve a sors által rám osztott szereppel szemben, pontosan betartom az utasításokat. Vigyor, humor, going-out, szórakozás, élvezetek, mozgás, önfeledtség. Két év után elmentem színházba (és remekül éreztem magam), pillanatnyi döntéstől vezérelve végigdobogtam egy koncertet (nagyon nagy élmény volt), igent mondtam egy ismeretlen társaság focimeghívására (és várhatóan felüdít majd a sportolás). Emellett fogtam magam és elkezdtem egészséges ételeket enni, megkívántam a gyümölcsöket és elhagytam a kenyeret az étrendemből. Minden tudatosság nélkül kevesebbet gyújtok rá s egyáltalán nem hiányzik, hamarosan tehát teljesen le fogok szokni róla, minden különösebb nehézség nélkül. Egyetlen egy dolgot sajnálok kizárólag, sohasem tudtam színvonalasan, megindítóan, hatásosan írni, amikor boldog voltam. Úgyhogy akik eddig élvezettel falták a soraimat vagy emberségükről tanúságot téve őszintén drukkolnak a változásmentes életemnek, beletörődve abba, hogy idekattintva kevesebb újdonságra lelnek, vagy (ami miatt írói énem képzeletbeli mellét büszkén dagasztanám) a szellemi értékeim monitorra vetülését előtérbe helyezve, bőszen nyomkodják a woodoo babákat, hogy minél gyorsabban és lendületesebben visszatérjek a billentyűzet püföléséhez. Az lenne az igazi, ha vegyíteni tudnám a kettőt, s ha még egy lány is bekerülne a képletbe az lenne csak az igazi életelixír…