Istenkáromlás, harag és gyűlölet, tehetetlen düh és értetlenség. Elfogyott az utolsó csepp is életem félig üres poharából, elég volt, borulj, zuhanj, törj. Ketté, vagy apró szilánkokra oly mindegy, lényeg a végkifejlet. A vázad már úgyis túl gyenge volt, hogy hasznára váljon a jelenkornak. Repülj egy jó nagyot még utoljára, szállj át mindenkin és mindenen, hadd bámulják meg micsoda erő volt benned a repedések és hasadások ellenére, majd hatalmas robajjal csattanj, hogy egy pillanatra minden szem rád szegeződjön, hogy abban a pillanatban, mikor darabokban földet érsz, mindenki felszisszenjen, fájjon nekik is, amit csak te érezhettél. Ne foglalkozz velük, ne akard enyhíteni, ami beléjük nyíllal, mindeddig csak ezt tetted. Ez most a te pillanatod, a léted utolsó mozzanata, nincs többé dolgod ezután, hiszen megszűnsz létezni, legalább ilyenkor add át magad a puszta mivoltodnak. Te egy vagy a sok közül, de önmagadnak az egyetlen és megismételhetetlen. Nem volt és nem is lesz belőled még egy, hát miért nem viseltettél így magaddal szemben. Rajtad kívül, nincs-e világon számodra hely, ebben a testben és lélekben léteztél, mindegyik másik foglalt volt, hát miért nem használtad ki? Miért engedted magad helyére azt, akinek kevés volt egy? Helyetted is létezett, elvett önmagadtól, s belőled. S te mindezt önként adtad, hát mégis mit vártál. A lehetőség arra való, hogy kihasználd, hogy élj vele, azonnal és mértéktelenül. A kezükbe adtad, de önmagadat megint kihagytad belőle. S most már hiába kapálózol, nem maradt a helyedből semmi. Elfogytál, az utolsó cseppet sem tartottad meg magadnak, pedig tudtad hova vezet ez az út. De nem tudtál, nem akartál változtatni, mert a remény élt benned rendületlenül. Pedig mindig is tudtad, hogy nem létezik, amiben hiszel. Magadra vess! Menj, nem kellesz te senkinek, hiszen magadnak sem kellettél soha…