2009 Április – Az elmúlás hónapa
Három hónapja megállás nélkül húztuk az igát; a fáradtság az érdektelenség és a tettetett szenvtelenség meglepő fordulatot hozott, mert ha csak órákra is, de azt éreztem, már nem ugyanúgy fáj. Már nem jutott eszembe hogy öngyilkos legyek, nem akartam leinni magam azért, hogy tompítsam az örökké zakatoló agyam, hajlandó voltam ránézni és rámosolyogni egy másik nőre, miközben viszolyogtam ezektől a természetes reakcióktól. Továbbra is szenvedni akartam, elhitetni magammal, hogy semmi értelme az életemnek és soha többet nem leszek boldog. Féltem attól, hogy ez nem igaz. Mert könnyebb szenvedni és sírni a veszendőn, mint előrelépni; az ember nem könnyen enged el dolgokat, még a rosszakat sem, amennyiben sikeresen hozzászokott. Elkezdtem rettegni (igen, ez a jó szó!), hogy a végén még beleszeretek egy másik nőbe és elfelejtem azt, akiről meg voltam győződve, hogy az örök és egyetlen szerelem. Mert nem akartam feledni, szent meggyőződésem volt, hogy számomra a boldogság kapuja örökre bezáródott, és már jó ideje elfogadtam a sorsom és belehelyezkedtem a tönkrement emberek sanyarú életvitelébe. Tényleg minden elmúlik egyszer? Pozitívum: Szerenád. Az első munkanapomtól kezdve egészen ez év áprilisáig küzdöttünk egymással az akkori 12/a-val. Nem volt könnyű osztály, sok harcot vívtunk meg, mégis a szívemhez nőttek, mert szerethetőek voltak. Nehéz volt elengedni őket, de a mai napig örömmel gondolok rájuk.
2009 Május – A látensjavulás hónapja
Életemben talán először voltam igazán hálás a munkám miatt, hiszen olyan tömérdek dolgot kellett az iskolában végeznem, hogy nem maradt időm gondolkozni. A végzős osztály sorra írta az érettségi dolgozatokat, rettentően izgultam értük, hiszen az első olyan csoportom volt, amely szinte a teljes gimnáziumi évei során tőlem tanult. Nem volt már kibúvóm, ha esetleg leszerepeltek volna. Nagyon bíztam bennük, mert ismertem a képességeiket és rengeteget dolgoztam velük, nem is okoztak csalódást. Mérhetetlen büszkeséggel a lelkemben osztottam ki az eredményeket, de nem mutathattam ki, hiszen csak így biztosíthattam nekik és magamnak, egy nyugodt és eredményes szóbeli vizsgát. Mellette a többi diák hajtott az évvégére, az estiseket hirtelenjében át kellett vennem, úgy éreztem, ennél többet már nem lehet dolgozni, zombiként jártam keltem naphosszat. Pozitívum: Agyhalál. Nem maradt időm agonizálni, csak teltek a dolgos napok és egyszer-egyszer azt éreztem, újra hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Hiú ábránd volt, amit ekkor hittem, hogy életem függvénye lineárisan változik; mint később kiderült, inkább egy sinusgörbe tetején pihegtem éppen.
2009 Június – A káosz hónapja
Hónapok teltek el azóta, hogy eldöntöttem kilépek az eddig tudatosan felépített életemből, majd miután lerombolom és sóval behintem az egészet, máshol mindent újra kezdek A nulláról. Mire eljutottam a megvalósításig, már közel sem voltam olyan biztos abban, hogy ezt akarom tenni, de nem volt visszaút. Az élet folyamatosan döntésekre kényszerít, nap mint nap kisebb-nagyobb válaszutak elé kerülünk. Nem akkor hibázunk, ha a rossz utat választjuk, hanem akkor, ha nem tudunk önállóan rálépni valamelyik ösvényre. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, dönteni kell. Mert már mindenkivel tudattam, hogy vége, felmondok. Rengeteg indokot találtam, aminek a fele sem volt igaz, mert a valódi ok a legtöbb ember szemében érthetetlen, bamba tekintetet okozott volna. Amire semmi szükségem nem volt. Éppen ezért, Andersent megszégyenítő mesevilágot tártam az ismerőseim elé. A szüleimnek a pénzt hoztam fel, a barátaimnak az új kihívások izgalmát, a diákjaimnak egy kecsegtetőbb külföldi állást, a kollégáknak a megcsömörlést és csak nagyon kevesen tudták, hogy semmi másról nem volt szó, minthogy az iskola is a múltam emlékhelye. Amit el kellett töröljek. Nem érdekelt a pénz, hiszen nem volt kiért keresnem. Szó sem volt új kihívásokról vagy csömörről, mert imádtam tanítani és rajongtam az osztályomért. Ráadásul az angliai út is egyre távolabb került. Utólag a legfájóbb gondolat, hogy már akkor tudtam, semmit nem oldok meg ezzel a lépéssel, de makacsul tartottam magam hozzá. Ugyan elbizonytalanodtam, összezavarodtam, már magam sem tudtam, kinek mit mondok, és már éppen visszakoztam volna, de egy nap, se szó, se beszéd beadtam a hivatalos felmondásomat. Attól a pillanattól kezdve elkezdett forogni velem a világ, tudtam tényleg semmim nem maradt. Pozitívum: Visszaigazolás. A búcsúm napján az osztályomtól egy hatalmas csokrot, egy montírozott osztályképet és egy tortát kaptam ajándékba. Elcsukló hangon tudtam csak megköszönni, legszívesebben egyenként átöleltem volna őket. Sosem felejtem el azt a napot.
