Rettentően fáj az egyedüllét, a magány kínzó érzése szellemi és fizikai fájdalommal jár, szinte szétszabdal belülről. Úgy terjed szét a testemben, mint a méreg, hasogat, és elemeimre zúz szét. Nárcisztikus jellememből adódóan sokan gyengének, mások elképesztően erősnek látnak, ahogy én is saját porhüvelyemet. Sohasem vagyok kibékülve önmagammal, de a külső szemlélő számára a tökély érzetét próbálom nyújtani. Elképesztő szenvedést okoz minden egyes nap megfelelni valakinek, aki sohasem fog elismerni és elfogadni. Skizofrén helyzet, hogy a két ember megegyezik, mindkettő én magam vagyok. Határtalan önbizalom, örökös jókedv, némi egoizmus egy csipetnyi exhibicionizmussal, ez mind, amit meg akarok valósítani, próbálom az engem körülvevő emberekben ezt a képet kialakítani, miközben óriási energiát emésztek fel azért, hogy mindezekről önmagam belsőjét is meg tudjam győzni. Emellett a folyamatos önmarcangolás és sajnáltatás is kézzel fogható védjegyemmé vált, hiszen a jó kevés, a nagyon jó nem elég, nekem a legjobbnak kell lennem, mindenben és mindenki előtt. Lehetetlen vállalkozás ez, éppen ezért robogok egy örök érzelmi hullámvasúton, amely percek alatt a világ tetejéről a pokol legmélyebb bugyraiba képes száguldani. Az egyik pillanatban belenézek a tükörbe, és elégedetten konstatálom, hogy egy kifejezetten sármos, intelligens tekintetű fiatalember néz vissza rám, aki sikeres a munkájában, szeretik és becsülik az emberek a józanságáért és kifinomultságáért, emellett még humoros és megértő is, maga a képzeletet is felülmúló tökéletesség. És ugyanez az ember öt perccel később az ablakban remegő lábakkal állva szívja idegesen a cigarettáját tébolyult gondolatokkal és teljesen elkeseredett tekintettel a semmibe bámulva. A gyomrában a kilátástalanság mételye emészt fel minden pozitívumot, amit nagy nehezen magába tömött nagy öklendezések közepette. Egész testében reszket és erőtlenül az ágyára hanyatlik, ahogy nem bírja két lábán kibírni szívének őrjítő erejű dübörgését és elméjében a teljes zűrzavarodottság lesz úrrá, ordítana, amíg a hangszálai el nem pattannak, mint egy túlfeszített húr. De egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mert egy földöntúli erő minden alkalommal visszafog, az agyam kitisztul, és arra gondolok, tartanom kell magam. És újra nekivágok a lehetetlennek, tovább küzdök, szembeszállok önmagammal, hogy bebizonyítsam, értékes vagyok; a legértékesebb. Sokszor átfut az agyamon a kérdés, mi a legnagyobb félelmem. Az aereofóbiám nevetséges semmiség, reálisan nézve a magány is csak időleges (s nem félelem, hanem a jelen gyötrelme), de az, ha egyszer csalódást okozok magamnak, és ezt beismerem. Akkor feladom ezt a küzdelmet.