Nem könnyű más boldogságának tiszta szívvel örülni, amikor az ember fájdalmas terhet cipel a vállán, s lehetetlen őszinte mosollyal gratulálni, ha közben ezernyi éles tüske egyidejűleg fúródik az ember testébe. Legszívesebben fogná a vodkás üveget és elvonulna egy sötét sarokba, letépné a füstszűrőjét cigarettájáról mélyeket szívva abba, s közben válogatott káromkodásokat szórna az ünneplő vidám seregletre. Ehelyett reggeltől estig sürög-forog, terít, takarít, felszolgál, kedvesen bájolog a vendégekkel, lesi a körülötte lévők minden kívánságát és kínosan ügyel minden részletre, hogy az aranyszínben gyöngyöző pezsgőből legelőször Ők kapjanak. És ekkor még bírja. Tölt magának is egy pohárral, ahogy az illem diktálja belekortyol, s miközben méregszerűen végigmarja a torkát a mások számára oly édes nedű,  elcsukló hangon, kicsit talán hörögve tudja csak kisajtolni rezegni nem akaró hangszálaival a számára öncsonkítást jelentő félmondatot. Utoljára még megfeszül és egy erőtlen félmosolyt is megereszt az önfeledten ünneplők felé, csendesen, szinte lopakodva lerakja az asztalra ajándékát, majd észrevétlenül eltűnik a dáridózó embertömeg szeme elől. Megtette, ami a kötelessége volt, férfiasan állta a rátörő érzelemhullámok kegyetlen csapásait, arcéle sem rezdült, ismeretlenek húsába vágó szűnni nem akaró kérdéseitől, s lelke háborgását, mely morajlásával a legharsányabbakat is játszva elnyomta volna, nesztelenné szelídítette. És ekkor már nem bírja. Ahol már senki nem látja összeroskad, gépiesen emeli szájához a vodkás üveget, nagyokat szív szűrőjétől megfosztott cigarettájából de káromkodás nem hagyja el a száját, nem méltó hozzá. Könnyben úszó szemeit megtörölve kiveszi zsebéből az egész nap görcsösen a zsebében szorongatott, másfél éven keresztül féltve őrzött apró tárgyat s egyetlen hirtelen mozdulattal végleg lezárja a múltat. Lassan visszaballag a kapatos társaságba, terhétől megszabadulva ránéz az ifjú jegyesekre és egy pillanatra tiszta szívvel örül nekik.