Néha mekkora jelentőséget vagyunk képesek tulajdonítani számoknak, időpontoknak, helyszíneknek, miközben ezek az állandók a puszta létezésük kivételével semmilyen hatással nem bírnak. Pár perc múlva a naptárat átfordítjuk az utolsó nyári hónapról az első őszire és megjelenik előttünk egy borongós hideg szomorkás kép, ami azonnal megborzongat minket. Ez a momentum az iskolaévek lezárultával egyre kevésbé szignifikáns az életünk folyamában, és a dolgozó embereknek nagy részének csak egy kósza gondolatként fut át az agyán, hogy lassan fűtésszezon lesz. A foglalkozásom okán nekem értelemszerűen megmaradt a szeptember elseje különös hangulata, persze merőben más formában, mint a diákjaim számára. A jó időt siratva, de a munkát vágyva indulok útnak holnap reggel, tele energiával és reményekkel. Számomra az új tanév mindig egy új élet kezdetével ér fel, hiszen a két hónapos (kényszer)szabadság során megszámlálhatatlanul sok új ötlettel és céllal lépem át, az iskola düledező kapuját. Aztán ahogy telnek múlnak a hónapok, rájövök hogy a világmegváltással még várni kell és nem lehet a házépítést a tetővel kezdeni, sőt a szegényes magyar oktatás még a talapzat kiépítésre sem tud segítséget nyújtani, hanem a régi viskót kell toldozni-foldozni amennyire önerőből energia jut rá. És így múlik el a világ dicsősége, az új élet igazából semmi más, mint a réginek egy frissített verziója. Hogy mégis miért várom annyira, ha a racionalitáskészségem elég a jövőbelátáshoz? Mert az a régi viskó is szerethető, kis kulimunkával barátságossá, s már-már vonzóvá tehető, ráadásul tele van olyan emberekkel  és emberpalántákkal, akikkel/akikért érdemes egy új élet reményével mosolyogva elindulni.