Nem is tudom, hol kezdjem, talán most az egyszer meg kéne próbálnom nem gondolkozni, csak leírni pontosan azt, ami hirtelen jön, hadd folyjanak a szavak, néha az egyszerűségben rejlik a legnagyobb nagyszerűség. Nem tudom, de sejtem mik foglalkoztatnak Titeket velem kapcsolatban az utóbbi időben. Kérdések tömkelege, amit szerettetek volna feltenni nekem, de valami oknál fogva mégsem tettétek. Ebben valószínűleg én vagyok a hibás, mert jó ideje kerültem a válaszokat. De el kell hinnetek, hogy nem ellenetek szólt ez, hanem próbáltalak védeni Titeket, talán az igazság, talán magammal szemben. De az is lehet, hogy csak menekülni akartam a válaszok elől, hiába voltak bennem, jobbnak találtam elnyomni őket, hátha kitörölhetem a fejemből. Láttam rajtatok, hogy értetlenül álltok az események előtt, féltetek és aggódtok értem. Azt hiszem ez teljesen normális azok után, ahogy veletek szemben viselkedtem. Feltehetően én is ezt tettem volna, ha a családom egyik tagja minden ok nélkül elhidegül a többiektől, és kizárja magát abból a szeretetből, amit nyújtanak neki. Sokszor el akartam mondani nektek az okokat, rengeteget vívódtam, hogy hogyan próbáljam megértetni veletek, miért változtam meg. Hogy megismerhessetek (újra), mert megérdemlitek, hogy tisztán lássatok. De azt is tudtam, hogyha bele is kezdek egyszer, nem fogom tudni magamat adni, mert elbizonytalanítana amit látok a szemetekben, és elkezdenék aggódni, hogy helyesen teszem-e ,hogy hirtelen a némaságból rátok zúdítok mindent, amin az elmúlt években keresztülmentem. És biztosan a felét sem mondanám el az igazságnak. Mert bántana, hogy azt látnám, „mit hibáztunk el?”, „mit nem vettünk észre?”, „mit csinálhattunk volna másképp?”, miközben én tudom, hogy az ég adta világon semmit. Próbáltatok segíteni, csak én nem hagytam, egyedül akartam megoldani a problémáimat. Ez most sincsen másképpen, nem azt akarom, hogy segítsetek, azt szeretném, hogy tudjátok mi van velem. Lassan két éve annak, hogy írok egy naplót, amiben benne van minden, ami lejátszódott bennem az elmúlt három évben. Nem vidám történet, sőt, inkább kegyetlen, de őszinte, és azt hiszem, jogotok van tudni róla. Ne értsetek félre, nem titkoltam el előletek, csak nem tudtam, hogyan nyíljak meg, és ahogy teltek a hónapok, egyre lehetetlenebb vállalkozásnak tűnt ez. Pár hete döntöttem el, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, de akkor még úgy gondoltam szelektálok, most abban maradtam magammal, hogy egyetlen betűt sem hagyok ki belőle, rátok hagyom, hogy mi fontos velem kapcsolatban. Nem lesz könnyű olvasmány, még most is bennem van a kétség, hogy jól teszem-e. Mert ami nekem fáj, az tudom, hogy nektek is fáj, talán még jobban mint nekem, és szenvedésben sajnos nem lesz hiány. De még mielőtt belekezdenétek, valamit tudnotok kell. Nagyon szeretlek Titeket, még akkor is, ha az utóbbi időben ebből vajmi keveset mutattam ki, és tudom - mert ismerem a lelkivilágotokat – hogy lehetetlent kérek vele, de kérlek, ne érezzetek lelkiismeret furdalást egy pillanatig sem. Ti nem hibáztatok semmiben, akármit olvastok is, mindezt kizárólag magamnak köszönhetem, mert Ti rendületlenül nyújtottátok felém a kezeteket, Én voltam, akinek nem kellett. És még valami, ami talán a legfontosabb mindközül. Amit olvashattok, az a múlt. Nem pedig a jelen. Most már tudom, hogy túl vagyok a nehezén, és érzem, hogy jó úton haladok afelé, hogy megoldódjanak a problémáim. Lehet, pont ezért merem megmutatni, mert sikerült továbblépnem, és kilábaltam a gödörből. Úgyhogy nincs már miért aggódnotok, . Nem garantálom, hogy ha hazajövök az utazásomból, akkor képes leszek beszélgetni ezekről, nem azért adom a kezetekbe, hogy megoldást találjatok nekem. Csak tudatni szeretném veletek, hogy bízom bennetek, és semmit nem akarok eltitkolni előletek, hogy rettentően fontosak vagytok a számomra és elmondhatatlanul szerencsés vagyok, hogy ilyen szerető családom van.
