Amennyiben létezik farkasbőrbe bújtatott bárány, akkor valahogyan így tudom elképzelni önmagam, másként képtelen vagyok megmagyarázni, miért ketyeg bennem egy előretekert biológiai óra. Elmúltak azok az idők, amikor a hivatás, a szórakozás és az egzisztencia kialakítása fontos tényezőkként jelentek meg az életemben, és idejekorán megérkezett a családalapítás valamint a gyereknevelés, mint kizárólagos érték a jelenben. Éveken keresztül güriztem azért, hogy kiküzdjem magamnak azt a megbecsülést, ami büszkeséggel és elégtételül szolgálhatott azokkal szemben, akik sokkal kevesebbet láttak bennem, mint amit belül mindig is tudtam magamról. Erőltetett menetben jártam az éjszakákat, hogy magamba szívjam a fiatalság modernkori élet sóját, megmutatva, hogy a munka mellett a bulizás királyává is avanzsálhatok. Mindeközben zseniális belső logisztikai szervezéssel sikerült kipréselnem magamból a lehetőségeimhez képest óriási pénzügyi tartalékot jövőbeli céljaim eléréséhez, mindezt úgy, hogy vajmi kevés látszódjon belőle, mennyire fogamhoz verem a garast, mióta az első keresetemet kézhez kaptam. Nagy utat tettem meg idáig, hogy a kátyútengerrel szegélyezett vonalakon sikeresen elérjem a bekötőutat, amin már kényelmesen továbblépkedve célomhoz érjek. De mire elverekedtem magam odáig, átküzdöttem magam a buktatókon, már mellékutakká degradálódtak a kezdetekben sztrádának készült életvonalaim. Persze, szeretnék ezeknek az utaknak a végállomására jutni, de most egy teljesen új irányba mozdultam, és kizárólag ennek az elérése motivál, tőlem akár az enyészet martalékává is válhat a többi. Mindig is családcentrikus voltam, már évekkel ezelőtt kacérkodtam a gondolattal, milyen csodálatos érzés lehet a saját gyermekedet tartani a kezedben, minden erőddel azon lenni, hogy megfelelően neveld fel őt, és látni felcseperedni, ahogy rád mosolyog amikor megismeri az arcodat, ott lenni az első kimondott szónál, vagy amikor saját erőből odatipeg hozzád, de akkor még kérdésként merült fel bennem a mára ponttal végződő mondat. Jó Apa lennék. Akkor csak elképzeltem, most már szeretném, ha valóság lenne. Az engem körülvevő emberek sem fiatalodnak, így nem okoz igazán nagy meglepetést, ahogy hétről-hétre derül ki valakiről, áldott állapotba került. Nem telik el hónap, hogy ne bővüljön az ismerőseim köre egy apró kis poronttyal. Amint meglátok egy kis totyogóst, legszívesebben órákig ölelgetném, hogy érezzem azt az ösztönös szeretetet, amit a kisbabák árasztanak magukból, hogy a járni és beszélni tudó imádnivaló kis manókról ne is beszéljek. Ha a közelükbe kerülök, mégis megtartok egy pár lépéses távolságot, hiába nógatnak, hogy vegyem kicsit a karomba, játsszak vele egy pár percet, hűvösen utasítottam vissza, ha nyújtja felém a kis kezét kérlelhetetlenül fordulok el tőle, miközben minden vágyam benne van ezekben a momentumokban. Félek tőle. Fogalmam sincs, micsoda elementáris érzelmeket indítana el bennem, ha már nem csak belül, hanem fizikailag is megtudnám, mennyire áhítozom egy gyermekre.