Nem lesz olyan egyszerű dolgom, mint hittem. A szemléletváltás csak az első fok egy meredeken előttem tornyosuló Patyomkin lépcsősoron. Kezdem megérteni, micsoda küzdelem vár rám. Minden fokozaton megállítanak majd és megpróbálnak meggyőzni, hogy ne tovább. Így hát az eleje lesz a legnehezebb, mert ha visszanézek, még tisztán látom a biztonságot nyújtó megszokott, minden szempontból ismert életem és csábító lenne azt a pár fokot visszalépni és további csalódások nélkül elmerülni a langyos semmit nem hozó (de el nem vevő) purgatóriumomban. Bizsergető érzés belegondolni, hogy zuhanjak vissza oda, amit már egyszer elfogadtam, de nem fogom, mert azzal fejet hajtanék a boldogtalanság hatalmassága előtt. Inkább megmakacsolom magam és büszkén felemelve a fejem, túlnövök rajta, és látszólagos könnyedséggel átnézek felette. Mesterkélt ugyan, de néha meg kell tennünk, hogy azzá lehessünk, amik még nem vagyunk. Fogalmam sincs, mi az az erő, mi eme beteges játékot játssza velem, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy legyőzzön. A játék a legkomolyabb dolog a világon és én felveszem a kesztyűt. Sokadszorra. Most még erősebb nálam, de csak annyival, hogy ezt fitogtatni tudja, bár tönkretenni nem tud. Lelki gyötrelmek közepette, pillanatnyi elgyengülések mellett, de nem feladva, hangyaszorgalommal gyűjtögetem magamba az erőt. Miközben a súlyos terheket cipelek a vállamon, kigáncsol és megingathat, de elesni nem fogok. Nem tud többé padlóra vinni.