Hiányzik a régi életem, egyre többször jutok el a felismerésig, sokkal jobb volt, amikor ott nyúlt végig a cukormázas kerítés, amit sohasem kellett átmásznom a boldogulásom érdekében. Hiányzik a felszabadultság, a felhőtlenség, a gondtalanság, az erőltetettséget nélkülöző élmények, a céltalan beszélgetések, a problémamentes barátságok, az egészséges élet, a sport és az őszinte jókedv.
Hiányzik az a tíz fős társaság, akikkel minden péntek estémet együtt töltöttem. Sorrendben: Laurával és Nórival szakítottak a srácok, Peti kiköltözött Londonba, Karesz teljesen magába fordult, Gabi látványosan elszürkült, Ádám a kényelmessége okán kikopott, Setyó az utóbbi időben önfejűvé vált, Gergő pedig egy hete Párizsban dolgozik. Egyedül Sanyiban érzem ugyanazt a vágyat, hogy az oly tökéletes társasági hangulatot, az évek során összekovácsolódott, megannyi élményt nyújtó bandát, valamilyen úton-módon egyben tartsuk. Évek óta álomvilágba kergetjük magunkat az ideával, miközben pontosan tudjuk, hiába erőlködünk, lassan kileheljük a lelkünket, a nehezen összehozott események annyit érnek, mint halottnak a csók.
Hiányzik a kultikus vasárnap reggeli foci, ami olyan szinten szerves részét képezte egy teljes évtizeden át az életemnek, hogy szabályos depresszióba kerültem, ha ki kellett hagynom akárcsak egyet is belőle. Először Tina miatt kezdtem hanyagolni, majd az egyre fokozódó munka is közrejátszott, végül pedig, a féktelen tivornyázásba átcsapó szombat éjszakázások lehetetlenítették el, hogy az időközben előjött krónikus derékproblémákról ne is beszéljünk. Manapság már akkor sem veszem a felszerelésem, ha ezek közül éppen semmi sem gátolna, kinyitom a szemem, majd átfordulok a másik oldalamra, hogy már úgysem lesz a régi.
Hiányoznak a beszélgetős esték, amikor Gergővel, Apuval, Kornéllal az élet minden apró részletét kibeszéltük. Nagyrészt konkrét tapasztalatok nélkül, csak és kizárólag teoretikus alapon felépített diskurzusok voltak, mégis megvolt a maga bája, hogy a gyakorlati oldalát nem ismerve, önmagunkat megnyugtató téziseket állíthattunk fel, és elégedetten búcsúzhattunk egymástól. Elmúltak ezek az éjszakák, helyette vannak hosszabb-rövidebb ideig velem tartó beszélgetőtársak, de más az, amikor már konkrét kézzel fogható problémákat veszünk át, hiszen már látjuk gyakorlatban is, így nem tud vigaszt hozó választ adni egy elképzelt alternatíva. Ráadásul megszűnt az a személyes belső viszony, ami ezeket a beszélgetéseket körüllengte, hiszen Inci kivételével ezek a társalgások egytől-egyig a monitor képernyője előtt zajlanak már, így az oly fontos elemek megszűntek: a tekintetekből kiolvasható félmondatok, gesztikulációk, a hanghordozás, a lélegzetvételnyi szünetek, a megakadások, a zavart pillanatok mind-mind kimaradnak. Ezáltal egy vegytiszta interakcióba csöppenünk, s néha napján azt érzem, személyesen már képtelen lennék az olyan szintű megnyílásra, mint egykor.
Hiányzik a normális életmód is. Mióta kialakítottam azt a fent említett baráti közeget és általuk a péntek estéim kötötté váltak, egyértelmű volt, az alkohol is kezdett szerepet játszani az életemben. Ez mindössze arra az egy napra korlátozódott, hét közben meg sem fordult a fejemben, hogy igyak, anélkül is tudtam jól érezni magam, tenni a dolgom, kötelességeim. A dohányfüstöt egyenesen rühelltem és általában önszántamból éjfél körül ágyba kerültem, s remekül tudtam aludni; a bulik nem érdekeltek, nekem a társaságom volt a legjobb parti és nem is éreztem hiányát az ég világon semminek. Lassan másfél éve aktívan dohányzom, pedig ideális esetben is minden tíz-tizenötödik cigaretta esik csak jól, a többi egyszerű kényszercselekvés minden-mindegy alapon. Alig telik el úgy nap, hogy valamit ne igyak és heti rendszerességgel akár 2-3x is KO-ig döntöm magamba, a májamat kikészítő szeszt, miközben hajnalig iszom, táncolok, szomorkodom egy szórakozóhelyen, hogy másnap teljes letargiában, kialvatlanul, néha szorongva kezdjek neki egy előre tönkrevágott napnak. Ha szabadidőm van, már nem megyek el sétálni, nem hívok el senkit focizni, leülök a gép elé, vagy bekapcsolom a tv-t, lényeg hogy fekvő helyzetben legyek. Hiányzik az az akaraterő, amit nem fogok már visszaszerezni.
És hiányzik a barátnőm is, még mindig, szüntelenül. Minden nap azzal a tudattal nyitottam ki a szemem, hogy van kiért felkelnem és ez határtalan boldogsággal, mérhetetlen energiával töltött el. Jó volt minden órában rágondolni, nézegetni a telefont, hogy válaszolt-e, jó volt hazamenni és várni az estét, hogy újra beszélhessünk, hogy halljam a hangját és tudni, hogy még mindig szeret. Jó volt várni a hétvégét és beleremegni már csak a gondolatba is hogy újra átölelhetem, jó volt érezni a biztonságot, hogy nem vagyok egyedül a világon, és a családomon, a választott barátaimon kívül is van még egy személy, akinek igazán fontos vagyok. Jó volt úgy elmenni szórakozni, ismerkedni, hogy meg sem fordult a fejemben, akarok mástól valamit. Manapság ezt nem tudom megtenni, nem létezik, hogy ne lenne konkrét célom egy leszólítással, az őszinte érdeklődés csíráját sem lehet felfedezni bennem, kizárólag magamért akarom megismerni őket, nem ő érdekel, hanem a saját életemet akarom megmenteni vele. Sosem lesz még egyszer olyan. Nem kétséges, fogok én még párkapcsolatban élni, de az a gyermeki, nyílt, tiszta öröm és boldogság nem fogja körüllengeni, ahogy a bizalmatlanság is egy életre belém költözött, így már nem fogom tudni olyan odaadóan önmagam adni, mint szeretném. Mert aki egyszer már megérezte a fájdalmat, legközelebb nem megy olyan közel a tűzhöz mint akkor, inkább csak távolról melengeti magát még akkor is, ha fázik, nem fog hátat fordítani a lángoknak.
Tudom, hogy a világ körülöttünk változik és ez az élet rendje, egyre komolyabb problémákkal kell megküzdenünk, de kérdezem én miért olyan törvényszerű ez? Ami jó, annak miért kell múlnia? Nemrég szinte teljes létszámban összegyűlt a társaságunk és nem volt miről beszélnünk, sokuk csak szó nélkül üldögélt, nem volt közös témánk; múltkor lementem focizni, de közben már a délutáni teendőimen járt az agyam, képtelen voltam élvezni a mozgás örömét. Fogtam magam és egy hétig nem gyújtottam rá, aztán időközönként abbahagyom az ivást, elkezdtem mozogni is valamit minden nap, de nem sokra rá abbahagytam, nem volt meg a kellő motivációm, ami régen olyan természetes volt; leültem Édesapámmal beszélgetni, de másnap ugyanolyan távolságtartó maradtam vele, egyszerűen nem ment. A szakítás óta jó pár lánnyal ilyen-olyan viszonyba keveredtem, de egyiknél sem éreztem semmit abból a szikrából, ami a mai napig élénken él benne, ha Ő eszembe jut. Minden elmúlt és minden más lett, fájdalmas a felismerés, hogy nem vagyok már az, aki voltam.
