Teljes biztonsággal állítom, hogy egyes embereknek nem marad boldogság. A félreértés elkerülése végett itt nem érdemről van szó, rengeteg embert ismerünk, akiknek kijárna a szeretet, a megbecsülés, a ragaszkodás és a mai világgal egységben legalább ennyivel találkozunk, akik egy megrágott mazsolát sem érdemelnek. Mindkét táborban rengeteg a méltatlanul a másik csoportba tartozó; boldogság terén. Konkrétan megegyezik ez a két - nem reprezentatív - statisztikai számadat. Eddig nem értettem a működési elvet, de végre megvilágosodtam. A világ nem úgy működik, hogy ha Te „Jó” vagy akkor megkapod, ami jár, ha pedig velejéig romlott, akkor bűnhődnöd kell a cselekedeteidért és fájdalmasan egysíkú, szomorú életet kell élned. Ezek a semmirekellők átlopóznak a rokonszenves emberek táborába, és csendesen észrevétlenül eltulajdonítják tőlük az ő boldogságukat. És ezek a szeretetre méltó báránylelkű szívemberek onnantól kezdve, e nélkül lesznek kénytelenek leélni a teljes életüket, mert ők sohasem lennének képesek mástól elkobozni a jussukat, még akkor sem, ha ez alapvetően őket illetné meg. Féltve őrzik és a maga teljességében ki is használják, egészen addig a rettenetes pillanatig. Onnantól kezdve folyamatosan bolyonganak a világban, keresve az elveszett tulajdont, de sohasem fogják megtalálni, mert ezt elhullajtani nem szokás, nem hever az utcán egy szerencsésre várva. Kizárólag elveszik. Egy betű különbség, egy egész világ. A kérdés adekvát, mi lesz akkor ezekkel a lelkekkel? Az alternatíva annyira triviális, hogy eszünkbe sem jut. Vagy elfogadva a sorsot, leéli így az életét, jó szamaritánus módjára, vagy szembe köpve önmagát végső elkeseredésében átáll a másik oldalra, ahol egy rövid asszimilációs folyamat után szabad a vásár, lelkiismeret-furdalás nélkül megszerezheti, ami neki jár(t). És boldog emberből boldoggá válik. De az már nem ugyanaz a lélek, csak a test azonos. Hogy melyik utat választom, még magam sem tudom, egyelőre ennél, de nem tudom meddig tudok még kitartani mellette:

Március nyolcadika, a nap, amikor azokat az embereket ünnepeljük és ajándékozzuk meg, akik életünk beteljesítői és tönkretevői is egyben. Nincs férfi a világon, aki igazán boldog életet élhet egy nő nélkül, de olyannal sem találkoztam még, aki felhőtlenül boldog tudott maradni a gyengébbik nem egy képviselője mellett mindenféle ellenérzés és gyötrődés nélkül. Nélkülük semmit sem érnek a mindennapok, velük viszont minden egyes nap egy küzdelem. Természetesen ideig-óráig kellemes és felhőtlen lehet az egyedüllét, amikor senkihez nem kell alkalmazkodni, és teljes felszabadultságban tölthetünk el 24 órát. Valamint a küzdelem is lehet egy kerek egész, ami célt, értelmet ad hajnaltól későéjszakáig. Az élet egy hatalmas hullámvasút önmagában is, de ha még egy nő is belekerül, az ám az igazi menet, hurkokkal, szabadeséssel, félelmetes és váratlan kanyarokkal, izgalommal, adrenalinnal. És ha vége van, kiszállsz. Vagy megkönnyebbülten, hogy végre túl vagy rajta, vagy rettenetesen bánkódsz hogy csak pár percnek tűnt az egész. De bármelyiket is érzed, egyhamar azon kapod magad, már mennél is a következő körre. Régóta várok arra, hogy úja eljussak az életnek nevezett szomorú-vidámparkba és száguldhassak föl-le, azt sem bánom, ha fék nélkül zakatol, és már beüléskor tudom, hogy kisiklás és katasztrófa lesz a végkimenetel. Persze a cél az, hogy kiválasszam a lehető leghosszabb menetet egy biztonságosnak látszó kettes kocsiban, de nagyon ritka, ha egy új „attrakcióba” szállunk, előre tudjuk mit fogunk érezni. Hiába mondják mások, hogy ez fantasztikus élmény lesz, semmiképpen ne hagyd ki, mindenkire másképpen hatnak az erők, hogy a testedben és lelkedben mi játszódik le majd, azt nemhogy ők, még te sem tudhatod előre. Éppen ez az izgalmas és félelmetes is egyben. Néha azt érzem, nekem már a körhinta is túl veszélyes, így csak kerítésen kívülről figyelem az embereket, ahogy élvezik az életet, és közben vágyakozom, bárcsak a helyükben lehetnék. Pedig ott lapul a zsebemben a belépő.

Megteszem, ami tőlem telik, és megpróbálok a legkultúráltabb módon reagálni arra a hírre, amit alig negyedórája olvastam, egy elvileg mértékadó (de mindenképpen népszerű) hírportálon. A cikk, egy amerikai kezdeményezésből nőtte ki magát, futótűzként terjedt országról-országra és még épp idejében jutott el kishazánkba, hátha belerúghatnak még egyet, az amúgy is több sebből vérző, végelgyengülésben szenvedő oktatásba. Negyedik éve küzdök nap mint nap magatartászavaros, deviáns, tanulási nehézségekkel küzdő és megszámolhatóan sok jó eszű, intelligens, szocializált, irányítható tinédzserrel. Minden egyes diák egy-egy újabb küzdelem, hol közös érdeken alapuló, hol nyögvenyelős, kacskaringós úton közössé alakuló célokért. Van, akinél az ötös érdemjegy számít sikernek, van akinél a görbület a jegyben, bármilyen is legyen az. Van, ahol pedig az, hogy bent van az iskolában és nem az utcán csavarog. Talán nem kell részleteznem, a legutóbbi okozza a legtöbb fejfájást a mai pedagógustársadalomnak. Mert manapság az iskolakerülés (ismertebb nevén: lógás) olyan mindennapos tevékenységgé degradálódott, mint a fogmosás; ha éppen úgy tartja az ember úri kedve megteszi, de úgy gondolja, semmilyen következménnyel nem jár. Hogy milyen világot élünk azt hűen tükrözi, a mai nap főhíre, ami természetesen nem a fogmosás fontosságát hirdeti, hanem mindenféle fifikás blikkfang nélkül, hatalmas betűkkel konkrétan az arcunkba tolja: „Milliók hiányozhatnak az iskolai lógás világnapján”. Hogy az egyik legősibb szakmát továbbra is lelkiismeretesen végző szerencsétlen tanár (igen, a másik társadalmilag elismertebb, jobban fizet és kevésbé megalázó) elkeseredett dühe a megsemmisülés érzetébe csapjon át, végig kell olvasnia a cikket, amelyben a lelkes újságíró vidám szösszenetekkel megspékelve, ad hasznos tanácsokat a diákseregnek a lógás különböző praktikáiról. Ha ez még nem volna elég, hát bizonyos jogszabályokat is megemlít a gondosan megírt műremekében, hogy még a legcsekélyebb szövegértési kvalitásokkal rendelkező diák is pontosan lássa, a katedra mögött álló, folyamatosan magyarázó emberféleségnek semmilyen eszköz nincs a kezében a retorikai és pszichológiai képességein kívül. Hiszen egy nap nem a világ, hát hadd pihenjen egy napot az a szegény leterhelt gyerek, ennyi neki is kijár, adjuk hát kezébe a lehetőséget és tanítsuk. Talán az érettségi tételek közé is rakjuk be biológiából az álbetegségek szimptómáit, kémiából legyen kísérlet a lázmérő felmelegítése, matematikából kerüljön be a példatárba, mennyi időbe telik egy vezeték állítólagos leszakadásának javítása, esetleg nyelvtanból értékeljék az áligazolások külalakját. A nyomorult pedagógus meg tartsa a hátát, amikor a szülők habzó szájjal követelik rajtuk a gyermekük csalódást keltő eredményeit, természetesen a szakmai alkalmatlanságuk miatt. Remélem büszke apa lesz az igen tisztelt cikkíró…

10. Regi

Muszáj, hogy a listámra kerüljön a legelső szerelmem, hiszen az ember életében mindig nagyon fontos szerepet játszik a legelső pillanat, amikor azt érzi, megdobogtatja valaki a szívét. Leggyakrabban ez az óvodában játszódik le, vagy a szülők ismerőseinek gyerekével a homokozóban. Nekem utóbbiból jutott ki, érett gondolkodásomnak köszönhetően, nem lepleztem le magam azonnal, nem húztam meg egyszer sem a haját, sőt undok sem voltam vele, hanem mint egy komoly férfi, levegőnek néztem, hátha ezzel felkeltem az érdeklődését. De túl fiatal volt még ő ahhoz, hogy a női hiúság fontosabb legyen számára a Barbie babánál, így hatévesen már túlesem az első hatalmas csalódásomon. De a büszkeségemet azóta sem tudta lerombolni így azóta sem adtam neki meg azt az örömet, hogy rájöjjön, annó fontosabb volt számomra, mint a teljes matchbox készletem.

9. Szilvi

A főiskolai évek során már kezdett derengeni, hogy mit is jelent az, ha egy lány megmozgatja az ember fantáziáját. Sokáig barátokként jártunk együtt az órákra, Ő benne volt egy hatalmas tűzzel lángoló kapcsolatban, én meg a sebeimet nyalogattam éppen, életem első komoly visszautasítása után. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden, amikor hirtelen egy státusba kerültünk, a magánéletünket firtató űrlap egy rublikájában. Hogy nem lett belőle semmi, azon múlott, huszonévesen már meg tudtam állapítani melyik szekér után kár loholni, így komolyabb kötődés sem alakult ki közöttünk. De a barátságunk a régi maradt.

8. „Sophie”

Az egyetlen lesz a sorban, akinek a nevét fedje jótékony homály. Alapelvem volt, hogy az iskolában próbáljak olyan kapcsolatot kialakítani, hogy a nebulóim ne érezzék azt, hogy valaki fentről dirigál nekik, és messziről elkerülöm még a látszatát is a tipikus tanár-diák viszonynak, mert a tanítás nem a hatalomról, hanem a tudás leghatékonyabb átadásáról kell, hogy szóljon. Ezt a négy éves pályafutásom alatt, szerénytelenség nélkül állíthatom, sikerült megvalósítanom. De beleestem abba a csapdába, amit talán nagyon kevesen tudnak elkerülni a pályatársaim közül, beleszerettem az egyik tanítványomba. Szerencsére a felelősségtudatom és a józanságom, mindig a helyén volt, így Ő soha nem tudta meg, hogy gyengédebb érzelmek kötnek hozzá. És soha nem is fogja megtudni.

7. Niki

Rendszeres blogolvasóim már találkozhattak a nevével, a tavalyi évemben igen komoly szerepet játszott, talán a természetességével és őszinte jellemével kenyerezett le leginkább. Jó ideje ismerjük egymást, de még kvázi kislányként találkoztam vele először. Később újra összehozott minket a sors, de akkor éppen rózsaszín ködben úszott a világ számomra, így fel sem tűnt, milyen komoly nő lett belőle. Miután az életem vakvágányra futott, támogatóként nagyon sokat segített, de ebbe többet képzeltem, mint ami igazán volt. Egyáltalán nem bánom, hogy nyíltan kimondtam az érzéseimet felé, mert életemben először rájöttem, nem csak én lehetek felnőtt, hanem az is, aki szemben áll velem. Egészen addig, számomra a „Nem” egy tragédiának számított a teljes elszeparálódás abnormális kötelezettségével, de legnagyobb megelégedésemre a vonzódásom hónapok alatt egészen az ivócimbora státusig redukálódott. Bízom benne az ő legnagyobb örömére.

6. Nati

Egészen a főiskola második évéig kellett várnom arra, hogy leszálljon a helyére az a bizonyos testrészem. Addig csupa plátói szerelem jutott osztályrészemül, mert hiába éreztem, egyes lányok többet jelentenek számomra, egyszerűen képtelen voltam az érzéseimet a tudtukra juttatni. Nati volt a nagy áttörés, hiszen egy együtt-sírós-jól-berúgós éjszaka közepén vettem a bátorságot és megírtam neki, mit érzek iránta. Már fél éve csak rá gondoltam minden nap, a bulikban mást sem csináltam, csak őt figyeltem, kínosan ügyelve arra, hogy semmiféle szemkontaktust ne létesítsek vele. Örök vesztesnek tartottam magam, ami az akkori hozzáállásomat tekintve, az évek távlatából nem is tűnik akkora badarságnak. Mindenesetre, követve a sort, szintén zenészként, a kapcsolatunk a főiskola végeztéig barátsággá alakult, őszinte bánatomra azóta, teljes mértékben elhalt.

5. Andi

Egy fura lány, fura megismerkedéssel, fura érzelmekkel. Volt egy időszakom, amikor rákattantam a chatre, hátha ott találok magamnak párt. Az akkori ismerkedési technikáim közül, az arctalan jópofaság tűnt a legcélravezetőbbnek és nem is kellett csalatkoznom benne. Már másfél óra beszélgetés után találkozót beszéltünk meg, én pedig azonnal szerelmes lettem. A szimpátia mindenképpen kölcsönös volt, de mint az eddigi összes esetben, ez kimerült a szellemi és emocionális hatásomban, ami nem lehetett elég vonzó a külső magabiztosság hiányában. Sokáig tartottuk a kapcsolatot – majd megcáfol, ha tévednék – és mindig ott pislákolt a remény, hogy a kellemes társaságot felválthatja egy szorosabbá fűzött ismertség, de mindig hiányzott belőle valami. A lendülete és pajkossága egy megmagyarázhatatlan titokzatossággal évekig bevéste magát a gondolataimba, ha nem tudnám, boldog párkapcsolatban él - mint menyasszony - még most is úgy élne a gondolataimban, hátha. Így viszont, továbbra is egy szó jut az eszembe róla. Fura, de a lehető legjobb értelemben.

4. Eszter

Főiskolai legnagyobb szerelmem. Másfél éven keresztül epekedtem iránta és nála tanultam meg a legfontosabb szabályt. Soha ne akard megérteni a nőket. Nagyon meg akartam érteni őt, talán túlzottan is, ő volt az első, akinél nem adtam fel, azok után sem, hogy egyértelműsítette, mi soha nem leszünk egy pár. Rengeteg dolgot megosztott velem, mindazt, amit a párjával nem tudott, én pedig türelmesen vártam arra, hogy a  lelki szemetesláda szerepköréből kiléphetek és végre megmutathatom milyen érzéki és vonzó tudok lenni. A mai napig úgy gondolom, ha akkor több tapasztalattal rendelkezem, elcsavarhattam volna a fejét, de olyan ellentétek feszültek a két ember vitalitásában, hogy annak csak tányércsapkodós vége lehetett volna. Talán az egyetlen lány a listában, akit sohasem a belső tulajdonságai miatt szerettem, mégis oly sokáig és olyan áhítattal vonzódtam hozzá, hogy akár még előkelőbb helyre is kerülhetett volna.

3. Judit

Életem legnagyobb plátói szerelme. A gimnáziumi évek során figyeltem fel rá, bár régebbről ismertem már, sokáig észre sem vettem. Aztán egyszer csak belém csapott a villám és egyik napról a másikra azt vettem észre, mindig ő jár a fejemben. Addig egyetlen lánynál sem éreztem azt, amit akkor tizenhat évesen. Előtte semmilyen kapcsolatom sem volt az ellenkező nemmel, így rettentő szégyenlősen, de annál romantikusabb helyzetekkel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, csekély sikerrel. A névnapján reggel hatkor belopóztam az iskolába és elcsentem az osztályuk kulcsát, hogy az asztalára tehessek egy hajnalban lemetszett gyönyörű vörös rózsát. Soha nem tudta meg, hogy tőlem kapta. Két éven keresztül titokban szerettem őt és a szalagavatómon a keringőről is képes voltam lemondani, mert csak vele lettem volna hajlandó táncolni, hiszen ott a frakkban, Ő pedig a hófehér ruhában, tökéletes alkalom lett volna a szerelmem megvallására. Az érettségi után lekerültem vidékre a főiskolára, és még ott is, további fél évre volt szükségem hogy túltegyem magam a csalódáson, soha nem lesz az enyém. Jogos lehet a kérdés, miért nem mondtam meg neki egyszerűen. Amikor beleszerettem, még erélytelen voltam hozzá, később pedig már azt éreztem, belehalnék ha nemet mondana. A szentimentalizmus mindig is közel állt hozzám.

2. Szandra

Eddigi életem során mindösszesen két lány volt, akit a barátnőmnek tekintettem, így hiába csak másfél hónapig tartott a románc, a második hely mindenképpen őt illeti meg. Ha nem jön oda hozzám, talán észre sem veszem, de megtette azt, amire én rettenetesen sokáig nem voltam képes, kezdeményezett. Nekem ez elég is volt arra, hogy azonnal beleszeressek. November végén csattant el az első csók, a pillanat örökre felejthetetlen marad számomra, hiszen ez volt életem első csókja. Remekül elbeszélgettünk egymással a köztünk lévő majd nyolc év ellenére, és úgy gondoltam elért végre az oly áhított boldogság. Kézen fogva sétáltunk az utcákon, badarságokat beszéltünk, sokat nevettünk, azt mondhatom, nekem tökéletesen megfelelt az az állapot, talán hónapokig fel sem tűnt volna, hogy nem én, hanem a rangom volt amibe beleszerettek. Meglepő módon, ő volt az, aki felnőttesebben viselkedett, és amikor ez világossá vált, jobbnak látta, ha nem akadályozzuk egymást a normális életben. Fájt, hogyne fájt volna, hiszen még rá sem találtam a boldogság keskeny és sérülékeny ösvényére, máris újra a kopár pusztába kerültem, még a Valentin nap előtt.

1. Tina

Felesleges bármit is hozzáfűzni, miért Ő toronymagasan az első a listámon, senki még csak a közelébe sem férhet. Hogy két és fél éves kapcsolatunk során miért nem tudtuk mégsem megünnepelni egy Valentin napot sem, az nem ehhez a bejegyzéshez tartozik, így álljon inkább itt – mindannyiuknak - az Én ajándékom.

Hiszen róluk szól ez a szám:

A maga nemében sznob vagyok. Alapesetben erről a szóról mindenkinek egy rongyrázó estély jut az eszébe, egy hatalmas bálteremmel, a plafonról lógó ezernyi csillárral, fekete frakkban ezüsttálcán Don Perignont kínáló pincérekkel, a felső tízezerbe tartozó urakkal és úrhölgyekkel. Vagy a huszonegyedik századba vetítve; fiatalok tömkelegét, akik kizárólag elit szórakozóhelyen töltik az éjszakát tiszta fehérben, esetleg Ed Hardy cuccokban, Louis Vuitton táskával megspékelve; közép-korosztálybelieket, akik felolvasó estre, színházba, operába járnak, és úgy beszélnek a politikáról és a kultúráról, hogy senkinek ne tűnjön fel, lövésük sincs a szociáldemokratizmusról vagy a Rigoletto harmadik felvonásáról. Félreértés ne essék, nekem sincsen. Sokkal emberibb módon, már-már szerethetően vagyok sznob. Egyfajta proletár sznobizmus (ami persze nem létezik, csak most találtam ki, mert jól hangzik és az is a sznobizmusom része, hogy örömmel használok nem köznapi kifejezéseket, hogy minél proaktívabbnak tűnjek).

Képtelen vagyok könnyeden írni. Lételemem az írás, a gondolataim megörökítése sokszor olyan erős vágyat ébreszt bennem, hogy egész nap csak azon jár az eszem, hogy mikor ülhetek le végre a gép elé, lepötyögni a fejemben cikázó gondolatokat. Pillanatok alatt összerakom azt a fél-egy oldalt, pontosan követve a történet fonalát, mégis órákba telik, amíg egy nyúlfarknyi bejegyzést az olvasóközönség elé tárok. A tökéletesnél alább nem adom. Ha kell nyolcszor-tízszer újraolvasom, kitörlöm a töltelékszavakat, hozzáteszek, elveszek, toldozom-foldozom, míg csak azt nem érzem belül, ez már tökéletes kivetülése annak, amit az agyamban megfogalmaztam. Kínosan ügyelek minden apróságra, kifejezetten dühít, ha szóismétlésbe kell bocsátkoznom, ha másodpercek alatt nem jut eszembe egy olyan szinonima, ami ha lehet, még hatásosabb mint az eredeti kifejezés. Nem engedek meg, nem engedhetek meg magamnak ilyen baklövést, akár teljes bekezdést képes vagyok átfogalmazni egyetlen szó nem odaillősége miatt. Bosszant, hogy a magyar nyelv nem alkalmazza a szenvedő szerkezetet, amivel számomra sokkal fennköltebb, elegánsabb, hathatósabb lenne a mondandóm. Forog a gyomrom, ha egy újságcikkben slendrián megfogalmazással találkozom, ha azt érzem, az író nem tett meg mindent azért, hogy minőségi (sőt, kiemelkedő) munkát adjon ki a kezéből. Zászlóvivője lennék a szimplán a köznyelvet használó, leegyszerűsített nyelvezetű írások kitiltásának a könyvesboltok polcairól. És hogy jön ide a sznobizmus? Mert mindemellett élvezettel forgatom a ponyvaregényeket, imádom, ha száz oldalakat haladok egy délután során egy regény olvasása közben, teljesen át tudom adni magam a történetnek, amik mind lehetetlenné válnának, ha megvalósulna mindaz a követelményrendszer, amit egy mű (legyen az egy cikk vagy egy vastag kötet) elé fentebb támasztottam. De még így is kitartok az álláspontom mellett, mert hogyan nézne az ki, hogy sörrel koccintok arra, hogy a bor a legnemesebb nedű a világon?

Harminchoz közeledve, egyre többször jut eszembe a jövőm. Nem a kisstílű része, amin naponta elgondolkozunk, hogy lesz takaros lakás kiskerttel, barackfával, lesz smaragzöld ötajtós dízel a garázsban, lesz két-három szőkefürtös rohangáló vigyori tökmag, lesz itt kérem, szerelem, bor, gazdagság, öröm, kis bánat, hejehuja tánc és boldogság. Ez nem jövőkép, ez álomvilág a javából, az ember, ha csak egy pillanatra is beleképzeli magát, a gondolatai a másodperc tört része alatt szárnyra kapnak az illúziók világában. Víziókból és szarból nem lehet várat építeni, mert a cikázó gondolatainkba, ha csak egy villanásnyi realitás is befészkeli magát, azonnal összeomlik a csodás „jövőképünk”. Amik engem foglalkoztatnak, azok a kiszámítható, elérhető célok, eleget álmodoztam már, bőven itt az ideje, hogy értelmet adjak az életemnek. Persze csodás érzés volt mosolyogva elaludni, miközben láttam magam előtt a filmemet, ahogy harmicévesen kézen fogva sétálok a feleségemmel Lili és Marci társaságában, a szembejövők pedig irigykedve visszanéznek ránk, hogy ilyen csodálatos párt/családot még nem láttak. Mi meg fesztelenül nevetgélünk, hiszen mindenünk megvan, amire vágyunk, én egy tisztes fizetésért tanítok, Ő pedig szintén olyan munkát végez, amiben őszinte örömét leli. A lakásunk egy csendes környéken fekszik, közel a belvároshoz, amelynek az erkélyén egy forró teát kortyolgatok reggelenként, amíg a család felébred édes álmából. Egy nem hivalkodó, de mégis elegáns autóval közlekedek és az élet szép. Nem is folytatom tovább, pedig lenne még pár eszménykép a fejemben, de mint fentebb írtam, elég volt abból, hogy bilibe lóg a kezem. A realitás közel sem görbíti felfelé a számat, de a bukás sem fenyeget, mert csak rajtam múlik, hogy elérem-e. Jelenleg nem tervezek családot, hajlandó voltam lemondani arról, ami lassan egy évtizede éltetett és teljesen új mederbe tereltem az életemet. Már nem érzem azt, hogy azért tanultam és azért dolgozom, hogy egyszer valaki örömét lelje benne, és közös hasznot húzhassunk belőle, hanem az élet velejárójának tartom. Hatalmas érzelmi visszaesés ez, amit még sokáig kell fúrnom-faragnom, mire igazán elfogadható gondolatnak fogom találni. De szükség van rá, mert legnagyobb sajnálatomra Cupidót és társait nem tudom irányítani, így számolni sem számolhatok, időben és térben mikor kerülök újra az engem megillető vágányra. Most így ezeket a gondolatokat leírva, ismét rájöttem, hogy foglalkoztat még a lakáskérdés, a pénzügyi stabilitás, a munkamorál, a már meglévő családom, de mindezek eltörpülnek a magánéleti válságom megoldatlan szála mellett, és amíg ezt nem rendezem, kár is a többiről beszélni, mert az nem a valós jövőkép lenne. A felismerés megvolt, de az elfogadás ideje még nem jött el…

A magyar ember mindig sírva mulat, ahogy a régi mondás szól. Általában így szokott telni nálam is a születésnap, de most, hogy végre nem kell különösképpen megünnepelnem, érdekes módon sokkal jobb hangulatban telik ez a „tökéletesenugyanolyannapmintatöbbi”. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy ilyenkor elgondolkozzak az élet múlásáról, hogy megint egy évvel öregebb lettem, már csak azért is, hiszen ezt minden nap elmondhatjuk magunkról, csak más dátumhoz kell mérni. Más okai vannak, hogy nem szeretem, ha az év a tizenharmadik napjába fordul. Sosem szerettem az ünnepeket, valahogy képtelen voltam átérezni, ahogy az emberek úgy tesznek, mintha különleges pillanat lenne számukra. Bajban vagyok karácsonykor, mert én egész évben szeretem a családomat, és nem azért ülök össze velük vacsorázni, mert a szeretet ünnepén így kell viselkedni. Egy szokásos vasárnapi ebéd sokkal többet jelent, mert tudom, a mindennapokban is velem vannak. Nyomasztanak a szilveszterek, amikor nem a társaságom miatt vagyok fent éjfélig, hanem azért, mert különleges jelentést adunk annak, hogy az óráink nyolcmilliomodszorra fordulnak át a tizenkettes mutatónál, tökéletesen ugyanúgy. Gyűlölöm a Valentin napot, mert ha nincs párom (leggyakrabban ez fordult elő velem az elmúlt 26 évben), nincs akinek örömet okozhatnék, ha van, akkor pedig úgy kell tennem, mintha aznap jobban szeretném mint máskor. Pedig mindennap ugyanazt a lángolást érzem, ha csak eszembe jut, vagy rápillantok. A húsvétot szeretem. Mert az emberek olyankor átérzik, milyen borzalmas tud lenni egy ünnep; a lányoknak nyűg a pacsuliszag, a férfiak meg évről-évre olyan zavarban vannak, ha el kell mondaniuk négy sort önállóan, mint amikor először próbálják kipattintani egy nő melltartóját. Halottak napján mindenki tolong a temetőkben, mert úgy gondolják, a múlt embereinek kijár ez a tisztelet. Én nem járok a temetőbe, nekem nem egy sírkertben található márványoszlopról jutnak eszembe azok az emberek, akik egykor meghatározták az életemet, hanem itt vannak a gondolataimban. A névnapomat számon sem tartanám, ha nem emlékeztetnének rá annyian, büszke vagyok azokra a nemzetekre, ahol eggyel kevesebbszer vásárolnak valamit az emberek egymásnak; kötelező jelleggel. A születés tényleg az élet egy csodálatos momentuma, az erre való emlékezés örömét senkitől nem szeretném elvenni, könnyedén elfogadom a tényt, hogy kisebbségbe tartozom a kelletlenül ünneplők körével. Talán azért, mert nem vágyok a középpontba és tartok a meglepetésektől. Túlzottan racionális és gyakorlatias ember vagyok így egy üveg bornak (és itt most a rejtett alkoholizmusom nem bír szignifikáns értékkel) vagy egy könyvutalványnak ezerszer jobban örülök, mint egy 16 karátos aranyláncnak vagy egy lávalámpának. Egyszerű és nagyszerű, ami hasznos, célszerű és költözéskor nem marad dobozban a padláson. Kitalálható melyik valósult meg többször… Persze jólesik, ha minél többen köszöntenek fel, hazudnék, ha azt mondanám, nem mosolyodom el és gondolok jó szívvel a feladóra, amikor újabb üzenet villan a telefonomon, de közben felvetődik a kérdés, amit minden ünnepnél megemlítettem, a dátumnak szól vagy nekem? És ha végigzongorázom, azt a több mint félszáz embert, aki sok boldogságot kívánt egy kicsit újra sírva mulatok. Álszent dolog lenne ebből is negatívumot kihozni, hiszen őszintén örülök, hogy ennyi embernek legalább egy napra biztosan ott motoszkálok a fejében. Ráadásul nem is hagyom ennyiben, hiszen hamarosan összehozom magam a legtöbbet jelentőkkel egy közös házibuli erejéig, melynek remélt hangulatából minden olvasó ízelítőt kaphat, a kedvcsináló erejéig.

Sziasztok!

Születésnapom alkalmából szerény hajlékomban kulturális estet rendezek.

A program:
19. 00-20. 00 Indul a bakterház (improvizációs előadás)
20. 00-21. 00 Ismerkedés az est előadóival (autogramosztással)
21. 00-23. 00 Franz Kafka: Az átváltozás (pantomimjáték)
23. 00-01. 00 Iszom-iszom (fellép: Nótár Mary Tribute Band feat Mc Hawer és a Tekknő)
01. 00-04. 00 Egyszer véget ér… (DJ Sulibuli – Ace of Basetől Zámbó Jimmyiig)

Menük*:
Kisdobos menü: 3 szelet zsíros kenyér lila hagymával + 5 pohár fehér kisfröccs
Úttörő menü: 2 pár roppanós virsli mustárral + 5 üveg Arany Ászok sör
KISZ menü: 3 szelet zsíros kenyér vörös hagymával + 5 pohár vörös kisfröccs + 1 üveg Heineken
DISZ menü: 3 pár roppanós virsli ketchuppal és mustárral + 5 üveg Dreher + 1 stampedli cseresznyepálinka
Cserkész menü: 20 dkg fasírt + korlátlan fogyasztás a fenti menük italválasztékából

A menük egy-egy pohár BB pezsgőt is tartalmaznak!
*Az ételt a Magyar-Szovjet baráti társaság állja, az italokról mindenkinek önállóan kell gondoskodnia.

Dress Code:
Férfiaknak: Zárt cipő, kordnadrág, kockás ing, kék nyakkendő
Nők: Lapos talpú cipő, térdkalácsot takaró szoknya, blúz, kontyba fogott haj

Az öltözködési protokollt megszegő ifjúság nem vehet részt a tombolán, amelyen értékes nyeremények (eredeti amerikai Coca Cola és cigaretta valamint golyórágó) lesznek.

A jelentkezést a 16. kerületi pártirodában személyesen vagy sürgönyben a fenti címre lehet elküldeni.

Üdvözlettel,
Tanár_Úr elvtárs

Ha az embernek van egy párja akit szeret, számtalanszor megcsókolja, hogy kimutassa vele az érzéseit. De tegye mindenki a szívére a kezét, hányszor néz a szemébe és mondja ki - amit belül érez, ami minden alkalommal, amikor rápillant, megmosolyogtatja a lelkét – hogy szeretlek. Pedig ez az egyetlen szó erősebb mindenféle köteléknél, egy ölelés bizsergető érzése, egy csók mámora vagy egy együttlét katarzisa sem hat annyira az emberre, mintha őszintén és kendőzetlenül valakitől megkapja: Szeretlek. Valljuk be, nem szívesen tesszük meg, hogy így kitárulkozzunk, és teljesen lemeztelenítve találjuk magunkat, megadva a lehetőséget, hogy könnyed prédává váljunk, ha meg akarnának sebezni. Önvédelem? Lehet. A mechanizmus, hogy mindig erősnek látszon, a legtöbb emberben ott bújik. Akarva-akaratlanul is a szerelmet sokan egy hatalmi játszmaként élik meg, ahol alárendeljük a másikat, lehetőleg a tudta nélkül. Viszolygok ettől az érzéstől, de egyben irigykedem is. Hiszen mi szükségem van megvédeni önmagam azzal szemben, akinek a legtöbbet jelentem, hiszen ő is szeret. Minden egyes kapcsolatomban így éltem, hittem abban, hogy ha én mindenem odaadom, abból nem lehet baj. De az élet nem így működik, az emberi kapcsolatok, még a legjobb barátok között is a kihasználásról szólnak. Hiszen erre valók. A szüleit az ember kiszipolyozza, a barátait lelki szemetes ládának használja, a kedvesét magához láncolja, de ez így van rendjén. Mert a szülők azért szülők, hogy kihasználjuk őket, jó esetben mi is ezt fogjuk tenni a saját gyermekünkkel, mindent megadunk nekik akár a saját kárunkra is. A barátok megértően és szívesen hallgatják meg nyolcvanadszorra is ugyanazt a sirámunkat és képesek nyolcvanadszorra is ugyanazt a tanácsot megadni nekünk. A szerelmünk pedig, örömmel hajtja rabigába a fejét, mert nem érzi tehernek ezt az áldozatot. Ideális esetben az élet kereke így forog, csak sokszor annyira természetessé válik számunkra ez a perpetuum mobile, hogy elfelejtjük, még a legtökéletesebb szerkezet is karbantartásra szorul időnként és a rozsdamentes acél is el tud fáradni, ha nem olajozzák meg néha, azokat a hűségesen forgó fogakat. Csikorognak azok tovább e nélkül is, nem fognak leállni, de ha ilyen rendíthetetlenül zakatolnak ezek az emberek az életünkben, ne sajnáljunk egy kis törődést tőlük. Ugyan tudják ők, hogy hálásak vagyunk értük, nekik; a szülők kiolvassák a szemünkből, a barátaink hallják a hangunkon, a párunk érzi a lelkében, de mindig megmelengeti az ember szívét, ha ezeket nem csak érzi, sejti, tudja, hanem hallja is. Ne essen nehezünkre kimondani, szeretlek, köszönöm vagy hálás vagyok, nem szégyen az. Az egyetlen ok, amiért ez nehezünkre esik, mert ritkán tesszük meg. Pedig szeretnénk minél többször kiejteni ezeket. Hányszor ott van a nyelvünkön, és mégis lenyeljük, azzal a tudattal, hogy minek, hisz úgyis tudja. Egyszerűbb és könnyebb ez az út, mint ott állni pőrén, lehajtott fejjel, elpirulva várva a reakcióra. Pedig nincs mitől tartani, ezek az emberek nem véletlenül vannak jelen az életünkben, mert mi vettük körbe magunkat velük. Nagyon jó érzés lesz utána. És ez a Titok. Filmből lopott ötlet ugyan, de én most ideállok elétek és megteszem, amit olyan sokszor szerettem volna.

Hálás vagyok…

…az egész Családomnak, hogy olyan szeretettel fordulnak hozzám, amit nagyon kevesen kapnak meg ezen a Földön. Hálás vagyok, hogy egész életemben csak jót kaptam tőlük, megtanították, hogy a becsület, az őszinteség, a tisztelet a legfontosabb dolgok a világon.

…Édesanyámnak, aki mindig mindent megtett értem és a legnagyobb gonddal ügyelt minden apróságra az életemben. Hálás vagyok neki, mert igazi Anya volt, akinek a gyermekei az élete és bármit feláldozott értük anélkül, hogy azt áldozatként tekintette volna.

…Édesapámnak, aki minden segítséget megadott nekem, amire éppen szükségem volt és tökéletesen nevelt fel. Hálás vagyok, mert mindig rávezetett a helyes útra és nem engedte el a kezem soha, de éreztette, hogy saját erőből járok.

…Szüleimnek, hogy mindig bíztak bennem és mindig mellettem álltak jóban-rosszban és elfogadták azt, amilyen vagyok.

…Nővéremnek, hogy kicsiként vigyázott rám és mindig kiállt értem, akár a saját kárára is. Hálás vagyok, amiért megmutatja, hogy a céltudatosság eredményesebb, mint a sebesség.

…Fehér Mamának, amiért láthatom, hogy az ember milyen erős, talpraesett és vidám tud lenni, nehéz helyzetben is. Hálás vagyok, hogy olyan finomakat ehetek nála, amitől boldogabbnak érzem magam, mert tudom, hogy minden falatban a szíve egy darabját megtalálhatom.

…Fehér Papának, aki megmutatta nekem, hogy a múlt szenvedései nem ronthatják el a jelent és a megbocsátás a legnagyobb erény. Hálás vagyok neki, akinek a nyugodtsága mindig elkápráztatott és tudom, hogy ezt az ajándékot én is vihetem tovább.

...Édesapám Szüleinek, akiktől láthattam, hogy az életen át tartó ragaszkodás, elfogadás és szeretet létezik.

…Gabi Mamának, aki óvott, védett mindentől és örök játszótársam volt, imádatát sohasem felejtem el.

…Ernő Papának, hogy mennyire aggódik értem, hogy jó életem legyen, hogy megfelelő rálátásom legyen a világra. Hálás vagyok, hogy megmutatja a kínok között is lehet és kell is élni, és akkor is tervezni kell a jövőt, amikor nem látod a fényt az alagút végén.

…Etának, hogy nagyszülői szeretettel fordul hozzám és unokájának tekint.

…Édesanyám Szüleinek, hogy ilyen környezetben nőhettem fel, amiért ők annyit dolgoztak, ezzel megédesítve a gyermekkoromat.

…Gergőnek, aki barátságunk kezdete óta egyszer sem hagyott magamra és őszinte szívből jövő tanácsaival, mindig bizalmat csepegtetett belém a jövőre nézve. Hálás vagyok, hogy egyetlen rosszallás nélkül fogadta el különc dolgaimat, hálás vagyok a megszámlálhatatlanul sok átbeszélgetett óráért és közös élményekért.

…Incinek, aki együtt sír és együtt nevet velem, és hogy mindig pontosan tudja, mit érzek és mit gondolok, sokszor jobban mint én magam.

…az egész baráti társaságomnak az elfogadásért és az őszinteségükért, valamint a felejthetetlen nyaralásokért.

…Tinának, azért a 2, 5 évért, amit együtt tölthettem vele, ami eddigi életem messze legboldogabb időszaka volt. Hálás vagyok, hogy beteljesítette az álmomat és azért is, hogy felnyitotta a szememet, hogy felébredjek végre az álomvilágból.

…Zolinak, hogy megmutatja, mindenki megtalálja a helyét a világban és hűvös eleganciával kell tekinteni az életre.

…mindenki másnak, akik az életem során hosszabb-rövidebb ideig felbukkantak, ezzel is segítve a személyiségem kifejlődését.

…a Családomnak, akik ellenérzéseikkel szemben, mégis minden döntésemet elfogadták, és teljes mellszélességgel támogattak benne, egyetlen rossz szó nélkül. Hálás vagyok nekik, akik életem legnehezebb óráiban úgy vigasztaltak, hogy értem képesek voltak kicsit meghalni. Ezt sosem fogom elfelejteni.

2009 Október – A nyugalom hónapja

Ez a hónap teljes eseménytelenséggel telt, egy kényelmes órarend mellett – néhány magántanítvánnyal megspékelve – bőven maradt időm kellemes elfoglaltságokat találni. Az időjárás is kedvezett a hangulatomnak, a mai napig nem tudok betelni a kora őszi táj látványával, ahogy a szél még korántsem dermesztően borzolja a hajam, és egy könnyed pulóverben lépkedhetek a falevelek sárgásbarna tengerében. Szépségében ugyan a tavasz még ezt is lepipálja, de a szerelmesek évszaka nem nekem való, a borongós, melankolikus ősz, érzem inkább a magaménak. Sok éves tervezgetés után fogtam magam és beiratkoztam egy tánctanfolyamra, részben az új ismeretségek reményében, de főleg azért, hogy a botlábammal is keringőzni hívhassam majd jövendőbeli kedvesemet. A fogyókúrámat is ekkor kezdtem el igazán komolyan venni, ami igazán látványosra sikeredett, a januári mérlegeléshez képest évvégére egy tucat kiló tűt el rólam, korántsem nyomtalanul. Pozitívum: Niki. Tina óta az első lány (sicc!), akit komolyan tudtam volna venni. Hogy nem lett belőle semmi, csak rajta múlott, mégis hálás vagyok érte, mert megmutatta, hogy a visszautasítást nem kell feltétlenül kudarcnak megélni, mint a rovatból látható, még ebből is lehet pozitívum.

2009 November – A sztahanovizmus hónapja

Éreztem, hogy a jó élet nem tartható fent sokáig. Egy új kolléganő felmondott és eddig bírta a tényleg embert próbáló feladatot, hát mit volt mit tenni, kénytelen-kelletlen felosztottuk az óráit, így a kényelmes munkaerőből, egy igásló szerepét vettem át. Nincs mit szépíteni rajta, nyugodtan elmondhatom, soha ennyit dolgoznom nem kellett még, mint innentől kezdve egészen az iskolaév végéig. Mégsem bántam, hiszen annál kevesebb időm maradt a gondolkodásra, ami tudvalevően árt az egészségemnek. Így hát nekivágtam az idegileg felőrlő, stresszes, végletekig kifacsaró, 60 órás munkaheteknek. Semmi másra nem jutott időm, állandó fáradtság és a társaság iránti vágy megszűnése jellemzett, éreztem, hogy ezzel a vállalásommal – valami fatális véletlent nem beleszámítva – berendezkedhetek a hosszú magányra, mert ilyen munkatempó mellett senki nem fér bele az életembe. Pozitívum: Gyógyulás. Majd három év szenvedés után egy specialista nem egészen öt perc alatt rendbe tette a hátamat; aki ez idő alatt csak egyszer is látta milyen fájdalmak gyötörtek, tudhatja miért írom, életem egyik legboldogabb napja volt, amikor úgy ébredtem, tudok mozogni.

2009 December – A féktelenség hónapja

Nem véletlen mondták rám mindig, hogy későn érő típus vagyok. Gondolkodásban koravén, tapasztalatszerzésben pólyás kisgyerek. Három éves is elmúltam mire először megszólaltam.  Tizennégy évesen ugyan tudtam, hogy homoszexuális nem vagyok, de azt hittem heteroszexuális sem (nem vagyok én defektes, gondoltam). Nem a nemi vonzódásokkal volt a problémám, hanem gőzöm sem volt mit jelent. Már nagykorú voltam, amikor először alkoholt fogyasztottam és bőven túlléptem a húszat az első cigarettámnál. A huszonkettedikbe fordulva csókoltam meg először valakit és már dolgoztam, amikor igazán utolértem az életet. Hogy ez miért fontos? Mert egy évvel a szakításom után kezdtem el kitombolni magam. Addigra ért meg bennem, ami másnál azonnal bekövetkezik. Közrejátszott a fáradtság, az újfent fülembe duruzsoló elkeseredettség és a száz év magánynak tűnő egyedüllét. Negyedszázadot leéltem a lehető leghomogénebb és legunalmasabb forgatókönyv szerint, mígnem talán először azt éreztem, minek. Miért tartom magam a régi társadalmi konvenciókhoz, minek nekem rend, erkölcs, lelki tisztaság. Életemben nem hánytam alkoholtól, sosem keveredtem verekedésbe, nem vitatkoztam a szüleimmel, soha nem loptam a boltból, nem vágtam át senkit, nem cigiztem titokban, nem szerencsejátékoztam, nem csaltam meg a barátnőmet. És megérte? Nem tudom, lehet, de akkor és ott azt éreztem, végre egyszer elengedem magam és nem foglalkozom a következményekkel, csak sodródom az árral. Így három hét alatt majd negyvenezer forintot elköltöttem cigire és alkoholra, befüveztem egy nyilvános szórakozóhelyen, valamint összejöttem egy lánnyal, aki semmit nem jelentett nekem, ráadásul még aznap megcsaltam egy másikkal. Boldogabb lettem tőle? Nem, de azt sem állíthatom, hogy rossz érzés fogott el. Nem bántam meg semmit amit tettem, mert ugyanaz az ember maradtam tőle, csak megértem a való életre. Pozitívum: Inci. Folyamatosan támogatjuk egymást, teljesen ellentétes személyiségek vagyunk, más életritmussal, mégis mintha rokonlelkek lennénk, mindig ugyanoda keveredünk az életben. Átélt már mindent amit én, és mindig a legjobb (és a legelső) ember akihez fordulhatok.

2009 Július – A mozgalmasság hónapja

Messze a legmozgalmasabb hónapomat éltem meg, rengeteg új élménnyel gazdagodtam, valahogy mégsem tudtam őszintén rámosolyogni a világra. Pedig adott volt hozzá minden. Jó ideig úgy tűnt, mégsem hibáztam azzal, hogy kihúztam magam alól a biztos talajt, mert az angliai jövőkép új erőre kapott és kilépett az esetlegesség homályából, már-már a tüdőmben éreztem a doveri kikötő új élettel kecsegtető illatát. Elképzeltem, ahogy kezdetben egy kamionról rakosgatom ki az új ruhákat, majd hónapokkal később már a lengyel-arab-fekete vendégmunkásoknak magyarázom az angol nyelv rejtelmeit, egy hatalmas összegért a helyi nyelviskolában, miközben egy csinos magyar lánnyal sétálgatok kézen fogva az Oxford Streeten. Mindezt Ukrajna felé zötykölődve volt időm elképzelni, hiszen a 36 órás utunk a Fekete-tenger parti Odessa felé majd kétnaposra duzzadt. Óriási élmény volt a cirill betűk forgatagában egy szót sem értve 10 napon keresztül bámulni a szebbnél szebb nőket; a mai napig nem tudom elhinni, hogy ott tényleg minden 20 és 30 közötti nőnemű egyed gyönyörű, gyakorlatilag kivétel nélkül, de a tényekkel nehéz vitába szállni. És mégis itt kezdődött újra a lejtő, mert rájöttem, hogy egyik sem ér fel azzal, akire vágyom, aki még mindig bele van égetve a szemgolyóimba. Éppen jókor jött tehát a sporttáborunk Gergővel, az a balatoni hét volt az év legkellemesebb öt napja. Fél év után először éreztem magam felhőtlennek, és ha a lelki nem is, de a fizikai lényem végre határozott fejlődést mutatott. Egy jó adag zsírt legalább akkora mennyiségű izom váltott fel, ami kifejezetten jót tett a közérzetemnek. Pozitívum: Kornél. Majd fél év tán újra láttam a volt lakótársamat, egy fergeteges este keretében, a teraszos intermezzót még úgysem felejtem el soha, hogy csak elmesélték...

2009 Augusztus – Az összeomlás hónapja

Biztos voltam benne, hogy ha eddig túlélem, akkor ebbe bele fogok halni. Amint az év belépett a nyolcadik hónapba már rettegve figyeltem, mikor érkezünk el 24-ére. A nap, amikor három évesek lettünk volna. A nap, amire pont egy éve vártam volna. A nap, amikor a világ legboldogabb embere lettem volna. A nap, amikor meg akartam kérni a kezét. Addigra amúgy is sikerült minden szinten újra lenulláznom magam, hiszen a londoni út és az új életem, rajtam kívülálló okból végleg meghiúsult, a pénzem gyakorlatilag elfogyott, állásom nem volt. Akár még elégedett is lehettem volna önmagammal, elértem a kitűzött célomat. Tönkrementem minden szempontból. És ekkor jött az évforduló, a végítélet napja. Edzettem magam rá, készültem, még egy energetikushoz is elmentem (Dic, duc, fac, fer!), hogy felvértezzen arra, amire tudtam, nem lehet. Felfegyverkezve álltam hát elébe, de úgy döngölt a földbe, mint egy jelentéktelen kis porszemet. Kortyolgattam az üres szobámban a bort, nézegettem a közös képeinket és hallgattam azokat a számokat, amik rá emlékeztetnek. Öngyilkos taktika volt, de csak így jöhettem rá, sikerült-e túllépnem rajta és már csak az emléke fáj, vagy még mindig ott dübörög a szívemben. Elég hamar sikerült rájönnöm, hogy a legszelídebb vad is ráront a véres húsra ha éheztetik. Elkezdtem marcangolni féktelenül, észre se véve, hogy saját magamat tépem szét. Életemben akkor először és utoljára fordult meg komolyan a fejemben, hogy véget vetek az életemnek. Pozitívum: Család. Nem szeretném, ha bármikor is megtudnák, mennyire pengeélen táncoltam, de ők azok, akik tudtuk nélkül mentettek meg. A legnyomorúságos órámban, ők jutottak eszembe, hogy nem tehetem meg miattuk. Nem érdemlik meg, hogy itt hagyjam őket. Mert mindig annak könnyebb, aki elmegy.

2009 Szeptember – Az újraéledés hónapja

Eldöntöttem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Soha senki nem érdemli meg, hogy ennyit szenvedjek miatta. Igazságtalan mondat ez, mert belül tudom, hogy pont ő az, aki a legjobban szeretné, hogy boldog legyek. Mert ismer és tudja mit érzek a mai napig. A sors is segítségemre sietett, hogy kimásszak a szakadékból, mert visszahívtak az iskolába, egy szerencsés véletlennek köszönhetően. Nem mertem tovább tétovázni, gyakorlatilag félretolva a büszkeségem azonnal igent mondtam, amit azóta is, az év legjobb döntéseként értékelek. Óriási elánnal vágtam bele a munkába, a lelkesedésem nem ismert határokat, hatalmas szükségem volt arra, hogy a sok ingovány után újra kitaposott útra lépjek. Hullámvasút volt ez az év a javából, de éreztem ez az emelkedő gyorsan és sokáig visz fel, és a lejtése sem lesz ijesztően meredek. Megnyugodtam, tudtam, újra a helyemen vagyok. Pozitívum: Szeretet. Nagyon sokan bátorítottak, hogy ne hagyjam ki ezt a tálcán kínált lehetőséget és annak a kevés ellenzőnek is jó oka volt rá, hogy figyelmeztessen. De azt senki nem gondolta, hogy ekkora szeretettel fogadnak majd vissza, a kollégák őszinte mosollyal lapogatták a hátam, egy-két diák majd kiugrott a bőréből örömében és akkor azt éreztem, amit a Padlásban énekeltek; nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.

2009 Április – Az elmúlás hónapa

Három hónapja megállás nélkül húztuk az igát; a fáradtság az érdektelenség és a tettetett szenvtelenség meglepő fordulatot hozott, mert ha csak órákra is, de azt éreztem, már nem ugyanúgy fáj. Már nem jutott eszembe hogy öngyilkos legyek, nem akartam leinni magam azért, hogy tompítsam az örökké zakatoló agyam, hajlandó voltam ránézni és rámosolyogni egy másik nőre, miközben viszolyogtam ezektől a természetes reakcióktól. Továbbra is szenvedni akartam, elhitetni magammal, hogy semmi értelme az életemnek és soha többet nem leszek boldog. Féltem attól, hogy ez nem igaz. Mert könnyebb szenvedni és sírni a veszendőn, mint előrelépni; az ember nem könnyen enged el dolgokat, még a rosszakat sem, amennyiben sikeresen hozzászokott. Elkezdtem rettegni (igen, ez a jó szó!), hogy a végén még beleszeretek egy másik nőbe és elfelejtem azt, akiről meg voltam győződve, hogy az örök és egyetlen szerelem. Mert nem akartam feledni, szent meggyőződésem volt, hogy számomra a boldogság kapuja örökre bezáródott, és már jó ideje elfogadtam a sorsom és belehelyezkedtem a tönkrement emberek sanyarú életvitelébe. Tényleg minden elmúlik egyszer? Pozitívum: Szerenád. Az első munkanapomtól kezdve egészen ez év áprilisáig küzdöttünk egymással az akkori 12/a-val. Nem volt könnyű osztály, sok harcot vívtunk meg, mégis a szívemhez nőttek, mert szerethetőek voltak. Nehéz volt elengedni őket, de a mai napig örömmel gondolok rájuk.

2009 Május – A látensjavulás hónapja

Életemben talán először voltam igazán hálás a munkám miatt, hiszen olyan tömérdek dolgot kellett az iskolában végeznem, hogy nem maradt időm gondolkozni. A végzős osztály sorra írta az érettségi dolgozatokat, rettentően izgultam értük, hiszen az első olyan csoportom volt, amely szinte a teljes gimnáziumi évei során tőlem tanult. Nem volt már kibúvóm, ha esetleg leszerepeltek volna. Nagyon bíztam bennük, mert ismertem a képességeiket és rengeteget dolgoztam velük, nem is okoztak csalódást. Mérhetetlen büszkeséggel a lelkemben osztottam ki az eredményeket, de nem mutathattam ki, hiszen csak így biztosíthattam nekik és magamnak, egy nyugodt és eredményes szóbeli vizsgát. Mellette a többi diák hajtott az évvégére, az estiseket hirtelenjében át kellett vennem, úgy éreztem, ennél többet már nem lehet dolgozni, zombiként jártam keltem naphosszat. Pozitívum: Agyhalál. Nem maradt időm agonizálni, csak teltek a dolgos napok és egyszer-egyszer azt éreztem, újra hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Hiú ábránd volt, amit ekkor hittem, hogy életem függvénye lineárisan változik; mint később kiderült, inkább egy sinusgörbe tetején pihegtem éppen.

2009 Június – A káosz hónapja

Hónapok teltek el azóta, hogy eldöntöttem kilépek az eddig tudatosan felépített életemből, majd miután lerombolom és sóval behintem az egészet, máshol mindent újra kezdek A nulláról. Mire eljutottam a megvalósításig, már közel sem voltam olyan biztos abban, hogy ezt akarom tenni, de nem volt visszaút. Az élet folyamatosan döntésekre kényszerít, nap mint nap kisebb-nagyobb válaszutak elé kerülünk. Nem akkor hibázunk, ha a rossz utat választjuk, hanem akkor, ha nem tudunk önállóan rálépni valamelyik ösvényre. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, dönteni kell. Mert már mindenkivel tudattam, hogy vége, felmondok. Rengeteg indokot találtam, aminek a fele sem volt igaz, mert a valódi ok a legtöbb ember szemében érthetetlen, bamba tekintetet okozott volna. Amire semmi szükségem nem volt. Éppen ezért, Andersent megszégyenítő mesevilágot tártam az ismerőseim elé. A szüleimnek a pénzt hoztam fel, a barátaimnak az új kihívások izgalmát, a diákjaimnak egy kecsegtetőbb külföldi állást, a kollégáknak a megcsömörlést és csak nagyon kevesen tudták, hogy semmi másról nem volt szó, minthogy az iskola is a múltam emlékhelye. Amit el kellett töröljek. Nem érdekelt a pénz, hiszen nem volt kiért keresnem. Szó sem volt új kihívásokról vagy csömörről, mert imádtam tanítani és rajongtam az osztályomért. Ráadásul az angliai út is egyre távolabb került. Utólag a legfájóbb gondolat, hogy már akkor tudtam, semmit nem oldok meg ezzel a lépéssel, de makacsul tartottam magam hozzá. Ugyan elbizonytalanodtam, összezavarodtam, már magam sem tudtam, kinek mit mondok, és már éppen visszakoztam volna, de egy nap, se szó, se beszéd beadtam a hivatalos felmondásomat. Attól a pillanattól kezdve elkezdett forogni velem a világ, tudtam tényleg semmim nem maradt.  Pozitívum: Visszaigazolás. A búcsúm napján az osztályomtól egy hatalmas csokrot, egy montírozott osztályképet és egy tortát kaptam ajándékba. Elcsukló hangon tudtam csak megköszönni, legszívesebben egyenként átöleltem volna őket. Sosem felejtem el azt a napot.

2009 Január – A végítélet hónapja

Pontosan kilenc nap telt el a halálom óta, amikor elkezdődött az újév. Kilencedik napja senyvedtem a pokol bugyraiban nem látva egy fénynyalábot sem magam körül. Fogalmam sem volt hol vagyok, vagy minek vagyok egyáltalán. Nem akartam senkit és semmit, csak minél gyorsabban túl lenni a napokon, hogy legyek messze, nagyon messze innen. A szilveszter életem legkatasztrofálisabb újév nyitója volt, ahogy a születésnapomat sem menthette meg egy vad csókcsata, egy számomra tökéletesen jelentéktelen emberrel. Csak még mélyebbre taszított, mert megéreztem mennyivel más, hogy szív nélkül ez mit sem ér. Az én szívem, pedig akkortájt elveszett; ha a Földön volt még, tudom kinél kereshettem volna, ha nem biztos voltam benne, hogy örökre eltűnt. Pozitívum: Féltettek. Soha ennyien nem álltak még mellém, mögém, elém, ha össze akartam zuhanni, mindig ott termett valaki, hogy felsegítsen.

2009 Február – A hedonizmus hónapja

Eseménytelen egy hónap volt, pedig soha annyit nem voltam társaságban, mint ekkor. Máig nem értem, hogy voltam képes a munkámat elvégezni, heti 3-4 buli és 10-15 üveg bor mellett. Rászoktam a dohányzásra is, és nem tudtak volna olyat mutatni, amit ne próbáltam volna ki. Mindent elkövettem azért, hogy a létező összes embert kizárjam a világomból, egyedül akartam maradni, csak egy cél vezérelt, veszíts el mindent! Családot, barátokat, munkát, egészséget, érzelmeket, gondolatokat, a totális lenullázódás lebegett csak a szemem előtt. Minden napot azonosnak vágytam, egy orwelli világot vizionáltam, az egyetlen dolog, aminek szükségét éreztem a teljes egyéniségvesztés. Pozitívum: Zsani. Még bőven szerelmes voltam és mégis azt mondhatom, soha senki az életemben nem csókolt még olyan érzékien, olyan lüktető erővel, mint ő. Kár, hogy soha többet nem láttam.

2009 Március – A kétségbeesés hónapja

Teljes csődtömegnek éreztem magam, még a legegyszerűbbnek tűnő dolgot sem sikerült véghezvinnem. Jellememből fakadóan nehezen bántok meg embereket, tudomásom szerint nincs ellenségem, és arról sem tudok, hogy valaki szívből utálna. Így viszont rettentően nehéz elmarni magad mellől az embereket, pedig mindent megtettem. A családommal igyekeztem a lehető legkevesebbet kommunikálni, a barátaimmal nem foglalkoztam, a munkatempómból visszavettem és kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se látszódjon az arcomon semmiféle érzelem. És mégsem változott meg senki, még egy rohadt szúrós megjegyzést sem kaptam. Ha így hát így, új tervet eszeltem ki. Ha a család nem távolodik, majd én eltávolítom magam. Ha már az emberek nem tágítanak mellőlem, majd megyek én. Ha már nem rúgnak ki, felmondok. És kimegyek Angliába. Egészen felvillanyozott a terv, hogy teljesen új életet kezdek, minden emlékemet hátrahagyva és egy csöppet sem zavart, hogy ez csak menekülés. Nem akartam megoldani a problémámat, eszemben sem volt, csak távol akartam lenni tőle. Pozitívum: Örömmámor. Három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy ha csak egy pillanatra is de elmosolyodjak. Őszintén. A pillanat, amikor eldöntöttem, itt hagyok mindent ami volt, és az hogy végre menekülő utat találtam, igazán boldoggá tett.

Kíméletlen leszek. Na nem az olvasóközönséggel, hanem magammal szemben. Kíméletlen, mert szembeszállok önmagammal, és könyörtelenül elmondom/leírom, amit eddig sikeresen elbújtattam a saját életem elől. Nem lesz könnyű, hiszen mindannyian részese vagyunk eme hazugságvilágnak. És még csak nem is tehetünk róla. Hiszen ezt látjuk úton-útfélen, ez vált természetes élettérré, olyan akár a levegő. Ha nem lélegzünk, a pórusainkon át ugyanúgy oxigén jut a testünkbe, mégis belehalunk. Lehet én is belehalok párszor ebbe a blogba, mert az igazság rettenetesen tud fájni, folyton-folyvást felszakítja a már beforrt sebeket s minél több sebből vérzünk annál gyengébbek vagyunk, aztán egyszer csak azt vesszük észre hogy már nem fáj, hogy már semmi sem fáj. És ez az, amikor megszabadulunk minden hazugságunktól, az egyetlen probléma az, hogy ezzel megszabadulunk földi létünktől is, mert onnantól kezdve nincs helyünk ebben a világban. És ez még csak mártírhalál sem lehet, mert az igazság nemcsak nekünk fáj, hanem a másiknak is, belemar, mélyen, élesen, testét-lelkét megsértve. Senkinek nem lesz könnyebb tőle. Mégis érzem, tudatnom kell, nem másokkal, magammal. Mert összezavar a sok hazugság, képtelen vagyok velük együtt élni. Ha már nem mondhatom el, legalább leírom, hogyha szomjazom a tudásra, hogy megismerjem fakó, lecsupaszított önmagamat, akkor legyen hova menekülnöm, és sohase veszítsem el. Még ha kegyetlen és kíméletlen lesz is.