Egy teljesen átlagos borongós hétköznappal indult Minden, semmi váratlannal nem lehetett számolni, korai kelés után munkába menet végiggondoltam a napi teendőket. Rendben lezajlottak az órák, majd a szokásos adminisztráció után vettem a kabátomat és elindultam hazafelé. Az üres folyosón sétálva megjelent velem szemben Ő. Már első ránézésre félelmet keltő volt, a járása, a teljes lénye valami ördögi gonoszságot sugárzott, és bármennyire is próbáltam elkerülni, véletlenül nekimentem a vállammal. Érzékeltem minden porcikámmal, hogy innentől kezdve megváltozik az életem. Felém fordult és erőteljesen gesztikulálva támadólag, rideg szemeivel gyilkosan tekintve rám kérte számon az ártatlan testi kontaktust. Csodálkozón bámultam rá, hogy ezen az apróságon így felkapta a vizet, és kisebb szóváltásba keveredtünk, majd iszonytatóan félelmetesen megfenyegetett, hogy tönkre fogja tenni az életemet, és fizikailag és lelkileg is lenulláz engem. A következő napok, hetek olyan rettegésben teltek, hogy felidézni sem tudom azt a poklot, amivé érthetetlenül vált az egyszerű kis életem. Minden napomat megkeserítette ez az ismeretlen, reggelente már rettegtem bemenni dolgozni és csak bújkálva, lopódzva jártam mindenhová, de valahogyan mégis minden nap megtalált, és ép ésszel feldolgozhatatlanul nyomorúságossá tette az ébren töltött óráimat. Hirtelen felforgatott mindennapjaiba olyan mértékig beleivódott a stressz és a félelem, hogy a tehetetlenség folyamatosan őrölte fel az agyamban még normálisan működő sejteket, és egy nap már az idegösszeroppanás szélén állva elindultam a végzetembe. Wcre kellett mennem, és ott találkoztam vele. Várt rám. Szemeim előtt leperegtek a gyötrelmes kínok, amiket az utóbbi időszakban voltam kénytelen átélni miatta, és nem bírtam tovább. Teljesen kikészültem, mert tudtam mi fog következni. Leborultam egy sarokba és elkezdtem kétségbeesetten zokogni, és csak motyogtam magam elé, hogy nem bírom már tovább azt, hogy rettegésben kell éljek, és miért kell engem megalázni. Majd az őrület teljesen hatalmába kerített és együgyűen mutogattam a megdöbbent diákokra a folyosón, hogy előttük is így kell mutatkoznom, és tegyen velem amit csak akar, de vessen végre véget ennek az egésznek. És abban a pillanatban ez a valaki hirtelen megváltozott, talán rádöbbent tetteinek a súlyosságára. Megsajnált vagy tudom is én, de egy ujjal sem ért hozzám, csak csendesen odalépett mellém, és a szégyenérzettől elcsukló hangon elnézést kért, majd felsegített a hideg kövezetről és gyengéden átölelt, de én addigra már nem fogtam fel semmit. A következő hónapokról semmiféle emlékem nem maradt, valószínűleg a pszichiátrián kezelhettek, de ami eljutott a tudatomig, hogy ez az ember onnantól kezdve próbált mindent megtenni értem, ami csak emberileg lehetséges volt. Odaköltözött a lakásomba és segített mindenben; intézte a pénzügyeket, főzött, takarított, bevásárolt, megágyazott, de én ebből nem sokat foghattam fel, mert addigra teljesen megzakkantam a mérhetetlen mennyiségű stressztől, ami végül összeroppantotta az idegrendszeremet. Tudom, egyszer elmentünk együtt vásárolni, de én csak áltam a konzervek előtt, és monoton módon érthetetlenül motyogtam magam elé. Olyan volt mintha nem is lennék ezen a világon, nem érzékeltem semmit az emberekből. Tehát ez az egykor oly rettegett idegen, a barátom és az "ápolóm" lett. Ki tudja, hány évszak múlt el, mire jobban lettem és értelmes önálló tevékenységekre is engedélyt adott félig-meddig még bomlott elmém. Bár nem jutottam vissza az eredeti tudatállapotomba, de már képes voltam emberi kommunikációra és lassan újra felnőtt ember módjára viselkedni, hirtelen jött érzelmi kitörések nélkül. Visszatértek a dolgos hétköznapok, éreztem, hamarosan újra a társadalom egy hasznos tagjává válhatok, bár el kellett fogadnom, hogy soha nem leszek már az, aki voltam. Az egyik közös körutunk során vásároltunk egy-egy sorsjegyet, amelyen különböző pókerkombinációkkal lehetett kisebb-nagyobb összegeket nyerni.  Meglepetésünkre ő is, majd közvetlenül utána lekaparva az enyémet, én is nyertem vele, pontosan 10 ezer forintot. Labilis idegállapotom, ezt az élményt még nem tudta megfelelően kezelni, így elkezdtem örömömben körbe-körbe ugrálni, mint egy kisgyerek, hogy végre újra sikerem van az életben. Tönkretevőm és egyben mentorom megnézte a sorsjegyemet és óriási felfedezésre jutott. Mint elmondta, eme szerencsejáték szabályai szerint, hogyha egy ember vette volna meg mindkettőnk szelvényét azokat összerakva, az így kapott kombinációval megnyerné a főnyereményt. Erre már Ő is elkezdett kiabálni, hogy megnyerte, de én értetlenül állva előtte kijelentettem, hogy ez nem így van, mert a másik szelvény az enyém, úgyhogy nem nyertünk főnyereményt, csak egy-egy kisebb összeget, amelyet külön külön kell beváltanunk. Éreztem, hogy újra vibrál köztünk a levegő, és elkezdett először finoman, de számomra kicsit agresszívan győzködni, hogy adjam oda az enyém, mert ezzel milliomosok leszünk. Én viszont az értelmileg enyhén visszamaradottak őszinte tekintetével hajtogattam, hogy ez így csalás és le fognak minket csukni. Erre a mondatra újra fellángolt a szemében az a félelmetes tűz, amivel első találkozásunkkor szembesültem és hirtelen nekinyomott a falnak és üvöltözött velem, hogy márpedig odaadom neki a szelvényemet. Pillanatok alatt visszaesetem a már majdnem elfeledett idegállapotomba, de valami földöntúli erőt véve magamon, reszketőleg, mégis határozottan mondtam, hogy tünjön el innen és soha nem akarom látni, a szelvényt pedig csak erőszakkal veheti el tőlem. Lendítette a kezét, de nem ütött meg, látszódott, hogy küzd a teste és a szelleme egymással. Nem akarna, nem bírna mégegyszer bántani, de én egyre határozottabban és megvetően mondtam neki, hogy üssön meg, ha neki annyira kell a szelvény, de én nem fogom neki odaadni. És akkor nem bírta tovább. Felpofozott. Éppenhogy meglegyintett, biztos vagyok benne, hogy az utolsó pillanatban megállt a mozdulat üteme, és nem akart hozzámérni, de mégis elérte az arcomat. Én kiejtettem a kezemből a sorsjegyet, ő pedig abban a pillanatban megtántorodott és összeroskadt, majd rádölt a mellettünk álló asztalra. Kibuggyant a vér a szájából és tudtam hogy meg fog hallni. Odamentem hozzá, ő pedig könyörgöleg erőtlenül nézett rám, hogy bocsássak meg neki, és közben tudtuk mindketten, hogy azért kell meghalnia, mert nem bírt megváltozni, és azzal hogy felpofozott elvesztette azt a lehetőséget, hogy tovább élhessen. Mire mondhattam volna neki bármit is végleg kiszállt belőle a lélek, én pedig szomorúan, fájdalommal a szívemben ugyan, de visszanyerve eredeti énemet kisétáltam az ajtón.

Sokat gondolkozom azon, szabad-e nekem panaszkodnom, egyáltalán milyen jogon siránkozom az élet kegyetlenségén, miközben tele vagyok életerővel és semmi sem gátol meg abban, hogy kiegyensúlyozott, teljes életet élhessek hosszú évtizedeken keresztül. Nap mint nap szembesülök az elmúlással és az igazi fájdalommal, még csak látnom sem kell nagyapámat hozzá, hiszen találkozások nélkül is pontos képet kapok arról, mi is az igazi szenvedés. Senki sem érdemel olyan kegyetlenséget, hogy egy gyilkos kór aljas módon szétterjedjen a testében, megmérgezze mindenét elviselhetetlen kínokat okozva neki, feleméssze a fizikai valóját, és ezzel párhuzamban az őrület határa küldje az elméjét, majd dolga végezvén ott hagyja a szerencsétlent a halál küszöbén, amit önmaga már a legnagyobb erőfeszítések mellett se tud átlépni. Ott dülöngél az életnek nem nevezhető tehetetlen lét és a megváltó megnyugvás között, de nem engedik beljebb, hogy végre becsukhassa maga mögött az ajtót és megpihenhessen. Nem hiszek Istenben mégis folyamatosan könyörgök valami felsőbb erőnek, szabadítsa meg, bocsássa meg végre neki a hibáit, felejtse el a sérelmeket, amiket okozott, hiszen senki nem haragszik már rá, senki nem kívánja, hogy térdre rogyva bánja meg bűneit szánalmat keltve az emberekben. Pedig örömmel megtenné a feloldozásért, ahogy mi is őérte, mert már csak a szépre emlékezünk, nem mondunk rá semmi rosszat. Mert ő már halott; egy magát megadni nem képes szívvel. A sírás kerülget, ahogy bevillan az a beesett arc, az élettelen szürke tekintet, kiszáradt cserepes száj, amelyből hatalmas erőfeszítések közt könyörögve buggyan csak ki néhány alig érthető fájdalmas félmondat. A szeretteinket borzasztóan nehezen engedjük el, még akkor is ragaszkodunk hozzájuk, amikor tudjuk, jobb lenne neki a lelkek szabad világában. Szenvedéseik közepette is bíztatjuk őket, tartsanak ki, értünk, magukért, és képzeljék el, ahogy nemsokára újra kicsattanó egészségben és boldogságban leszünk együtt. Hazudunk folyton-folyvást a saját lelkünk megnyugtatásáért, fiatalságot ígérünk, miközben pontosan tudjuk, nem fog soha megtörténni. Egészen mostanáig sikerült felhúznom ezt a kötelező álarcot, de legutóbb már képtelen voltam rá, nem akarom tovább betegen látni, azt szeretném, hogy erősebb maradjon bennem az a kép, amikor épen és egészségesen járt-kelt, mosolygott vagy akár cívódott. Olyan régóta tart a haláltusája, attól félek, ez marad majd meg az emlékezetemben, márpedig nem ezt érdemli. Kérlek menj, kérlek engedjétek végre magatok közé! A hitetlenek béklyóját levetve mondom: Adj neki békét, Uram!

Egyre többször gondolok rá és egyre messzebb kerül tőlem. Hosszú hónapokig tisztán láttam magam előtt az arcát, a szájszéli kis gödröcskéket, rezgő szempillákat, a megbúvó szeplőket, minden apró részlet élesen előttem cikázott, majd szép lassan az idő elhomályosította az elmémben eladdig kristálytisztán kirajzolódó képet, míg mára csak egy gyönge sziluett maradt az oly tökéletes arcból. Hasztalan próbálok szállni a képzelet szárnyán, erőlködöm csak. Makacs módon nem hagyom magam és nap mint nap behunyva a szemem igyekszem visszaidézni a pillanatokat, amikor még előttem volt, mindhiába, lelki szemeim előtt jelenleg nincsen más csak sötétség és rémisztő üresség. Ekkor fog el a kétségbeesés húsba mélyedő lánca, mi lesz így velem, ha már a fantázia végtelen szabadságával megáldott elmém sem képes méltó társat találni önmagam mellé, hogyan lelek párt majd a való életben.

 Jelenleg teljesen alkalmatlannak érzem magam egy kapcsolatra, hosszú ideje egyetlen lányt sem sikerült megismernem, akivel a szexualitás perverz, szikár világától elrugaszkodva akárcsak egyetlen értékelhető momentummal tudnám gazdagítani életünk közös folyását. Kizárólag magam megnyugtatása érdekében hozok fel olyan nevetségesen bugyuta érveket, hogy a bevállalt – ténylegesen – rengeteg munka mellett, nem lenne elegendő időm egy normális viszony kialakítására, primo pro secundo szükségtelen nyakamba venni egy újabb problémát miközben éppen most vágtam bele a saját egzisztenciám tényleges kialakításába, ami felemészti az összes megmaradt időmet. Miközben nyilvánvalóan mindezek csak kifogások, amelyekkel szemellenzőt próbálok magam elé tenni, hogy eltakarja előlem a fájó beismerését a valóságnak, félek.

 

 

Lassan két hete annak, hogy elköltöztem az atyai házból és megkezdtem szinte teljesen önálló életemet. Minden este munka után, ahogy belépek az albérletem ajtaján, elfog egyfajta megbékélés az életem folyamának éppen csak csordogálásnak nevezhető sodrásával. Egyfajta nyugalom szigete a lakás számomra, ahol senkitől sem zavartatva, nap mint nap rakhatom össze, két éve szétzilálódott önmagam. Nem kapkodom vele, egyenként megtekintem, forgatgatom a puzzle darabkáit, a legtöbbet félrerakom közülük, jelenleg csak a széthullott váz részeinek kirakása a fő cél. Amennyiben az már szilárdan áll, jöhetnek majd a színes és változatos belső részletelemek is. Sietségnek nyoma sincs bennem, néha úgy érzem túlzottan megfontolt és óvatoskodó vagyok, de továbbra is olyan sérülékenynek érzem magam, hogy kizárólag a kockázatmentes, biztonsági játékot engedhetem meg magamnak. Egy darabig még biztosan nem leszek hatalmas csaták eufóriában lubickoló győztes hadvezére, de megóvom önmagam a további sérülésektől és szenvedésektől egyaránt. Járom egyedül az utam a nagyvilágban, és kissé fájó szívvel tekintek a délibábként rám mosolygó boldogságra, nem felejtve közben, nekem még nem egyenes utat jelölt ki felé a sors. Félig-meddig magam választottam az út menti pihenőhelyet letérőmnek, mert tudom, ha túl hamar érek a célomhoz, nem lesz ott semmi csak a hirtelenjében kámforrá váló illúzió. Mert addig nem lehetek boldog, amíg meg nem békélek a világgal és legfőképpen önmagammal. El kell felejtenem a haragot, amivel a mindenséget sújtom, és nekem kell kezet nyújtanom. De ez még nem mostanában lesz, először az utolsó darabnak is a helyére kell kerülnie a kirakósban, hogy aztán kicserélhessem vele a jelenleg áthatolhatatlan falat, amit az élet elé építettem fel. Talán akkor a távolban megcsillan majd az igazi boldogság is.

 

 

Összetalálkozó tekintetek, kicsit kapkodó bemutatkozás, pozitívumokat halmozó ismerkedés, folyamatos levelezgetés, heveny szívritmuszavarral egybekötött randizás, viharos sms csaták; szinte mind kötelezően végigzongorázandó fázisai egy új kapcsolat kialakulásának. Persze néhol kimarad egyik-másik vagy akár egybe is folyhatnak bizonyos szakaszok, de a komoly kapcsolatok általában ezt a horatiusi utat követik. Persze egyetlen út sem egyforma, hosszuk és göröngyösségük eltérő bár mindegyik izgalommal és bizonytalansággal van kikövezve. Ami miatt igazán érdekessé válik ez az út, hogy kezdetben nem látod a végét. Nem is láthatod, még akkor sem ha az orrod előtt villog már az útzár, hiszen a kövezését kizárólag két ember együttes erejével lehet elkezdeni a nagy semmibe, és ha az egyik leáll, a másik sem folytathatja tovább. Kezdetben csak reménykedhetsz, hogy ő ugyanazt az utat képzeli el ami a te fejedben épül, ez az a szubsztancia, ami miatt annyira élvezetes tevékenység mindannyiunk számára. Mert a fejünkben kialakult kép mindig tökéletes, hiszen erre való az ilyenkor testünkön és elménken végigzubogó endorfin. De mi van akkor, ha te mindig mindenkivel ugyanazt az utat képzeled el, amit ráadásul egyszer már megépítettél és a végére is jutottál. Hiszen nem létezik két egyforma út, hiába volt agyban és kivitelezésében is tökéletes, másodszor már nem működik. El kell felejteni, felégetni, sóval behinteni és egy merőben újat alkotni. Persze néhány ötletet előtte érdemes kimenteni, de egy másolat sohasem érhet az eredeti nyomába.  És igenis meg kell tanulni együtt élni a változásokkal, alkalmazkodni a körülményekhez, nem megelégedni a felhalmozott tudásanyaggal, mert ez nem az a szakma. Az ismerkedés, randizás bejáratott klisékkel, állandó sémákkal garantált sikertelenséggel párosulnak. Természetes, hogy ha vörösnek képzelem, nem fog tetszeni sárgán, de árnyalni meg kell tanulni, az az út lehet szép karmazsin, skarlát vagy bíborszínben is. Romantikus vagyok. Sosem leszek közönyös vagy magamutogató. De a határokat ki lehet és ki is kell húzni, egészen addig amíg abban az útban még megtalálom önmagam.

 

 

Néha mekkora jelentőséget vagyunk képesek tulajdonítani számoknak, időpontoknak, helyszíneknek, miközben ezek az állandók a puszta létezésük kivételével semmilyen hatással nem bírnak. Pár perc múlva a naptárat átfordítjuk az utolsó nyári hónapról az első őszire és megjelenik előttünk egy borongós hideg szomorkás kép, ami azonnal megborzongat minket. Ez a momentum az iskolaévek lezárultával egyre kevésbé szignifikáns az életünk folyamában, és a dolgozó embereknek nagy részének csak egy kósza gondolatként fut át az agyán, hogy lassan fűtésszezon lesz. A foglalkozásom okán nekem értelemszerűen megmaradt a szeptember elseje különös hangulata, persze merőben más formában, mint a diákjaim számára. A jó időt siratva, de a munkát vágyva indulok útnak holnap reggel, tele energiával és reményekkel. Számomra az új tanév mindig egy új élet kezdetével ér fel, hiszen a két hónapos (kényszer)szabadság során megszámlálhatatlanul sok új ötlettel és céllal lépem át, az iskola düledező kapuját. Aztán ahogy telnek múlnak a hónapok, rájövök hogy a világmegváltással még várni kell és nem lehet a házépítést a tetővel kezdeni, sőt a szegényes magyar oktatás még a talapzat kiépítésre sem tud segítséget nyújtani, hanem a régi viskót kell toldozni-foldozni amennyire önerőből energia jut rá. És így múlik el a világ dicsősége, az új élet igazából semmi más, mint a réginek egy frissített verziója. Hogy mégis miért várom annyira, ha a racionalitáskészségem elég a jövőbelátáshoz? Mert az a régi viskó is szerethető, kis kulimunkával barátságossá, s már-már vonzóvá tehető, ráadásul tele van olyan emberekkel  és emberpalántákkal, akikkel/akikért érdemes egy új élet reményével mosolyogva elindulni.

 

 

Amikor azt mondod, vagy csak gondolod magadban „Hiányzol” egyfajta monoton szomorúság lepi el a gondolataidat, mintha leszállna a fájdalom köde és végigkígyózna az agytekervényeiden. Ahogy minden egyes pillanatban lelki szemeid elé tárul az a bizonyos arc, mintha menydörgő villámként csapna a szíved közepébe, mert épp nincs ott melletted. Egyre másra ugranak be momentumok vele kapcsolatban, eszedbe jutnak a leggyönyörűségesebb együtt töltött percek. Gyötrelmes érzés a hiány maga, mert akkor vagy egyedül, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá, amikor két kézzel kapaszkodva görcsösen ölelnéd magadhoz erőt merítve a testének megnyugtató melegétől, amikor végigsimítanád a haját, belecsókolnál a nyakába és a puszta lényétől biztonságban éreznéd magad. Mert hiába a szavak, hogy nem kell más csak egy jó szó, egy megnyugtató tekintet, egy bátorító mosoly, amikor a hiányt érzed, akkor fizikailag éled meg. Amikor a nélküle eltöltött kínkeserves órák, napok, hetek után újra meglátod, ösztönösen mozdulsz, hiszen szükséged van arra, hogy hozzáérhess, hogy az ajkaitok csókká forrjanak össze, hogy az illatával úgy szívhasd tele a vágytól elepedő tüdődet, hogy mélyen belefúrod az arcod a hajába. Amikor hiányzik valaki, így hiányzik. Nekem pedig az hiányzik, hogy végre valaki hiányozzon…

 

 

Teljességgel lehetetlen vállalkozás amibe fogok, de muszáj megpróbálnom. Pár óra múlva már a Hajógyári szigeten leszek 69. 999 hozzám hasonló fanatikussal egyetemben, akik egy katartikus élmény reményében mennek búcsúzni kamaszkoruk, fiatalságuk egy meghatározó együttesétől, vagy akár felnőttkoruk lázadó énjétől. 23 év óriási idő, pláne a mai túltelített gerilla zeneiparban, a Kispál és a Borz mégsem a csökkenő érdeklődés vagy a kiöregedés miatt tűnik el az eléggé egysíkú palettáról. Mivel rám is óriási hatással voltak (érdekes módon nem a tinédzser koromra, hanem jóval utána, a húszas éveim elejére-közepére) ezért a számomra tíz legkedvesebb, legmeghatározóbb, legsokatmondóbb számukat gyűjtöm csokorba, mielőtt elindulnék tombolni, üvölteni, cigit szívni, sört inni, mosolyogni és lehet sírni is.

10. Kicsit hadd – Lovasi hangja a refrénben lenyűgöző, elképesztő energiával adja át a szám igazi mondanivalóját, ahogy kisgyerekként az ember a takaró alatt kívánja, majd később az ember felnőttként sokkal fájdalmasabban a lehetetlent, megállítani az időt, akár csak egy pillanatra is.

 9. Lefekszem a hóba – Az együttes első lemezének első száma, semmi esetre sem maradhat ki a lüktető ütemével és vidám hangulati elemeivel, bármilyen rossz kedvem is van, azonnal elkezd járni a lábam tőle.

 8. De szeretnék – Az egyik legismertebb számuk, nekem mindig azt a szabadságot juttatja eszembe, amit annyiszor elképzeltem már, de megélni nem tudtam soha. Keserédes szám ez, de legalább arra a négy percre mindig a föld fölött járok egy ujjnyival.

 7. Zár az égbolt – Ahogy az Ippon Liteban, ebben a számban is előkerül Lovasi artisztikus lénye, nem véletlenül került bele a „Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten” című zseniális magyar filmbe.

 6. 0 óra 2 perc – Nem tudom megmagyarázni miért, de imádom, már a címe is olyan érthetetlen és mégis vonzó, ahogy az egész szám maga.

 5. Zsákmányállat – Minden feldolgozásában tökéletes, nagyon szeretem az akusztikus verzióját is, mert semmit nem veszít a lüktetéséből. A szürreális képek, amik megjelennek benne, félelmetesen vonzóvá teszik.

 4. Alkohol – Ahogy egyszer Lovasi is megmondta: nem kell hozzá semmi más, hogy túléljünk mindent, csak az, hogy azt higgyük, hogy akik körülöttünk vannak, vagy akik nem a legjobb barátaink és nem annyira sajnáljuk őket, azoknak szarabbul megy, mint nekünk. Ez a szám pontosan erről szól.

 3. Ha az életben (accustic version) – Persze az eredeti számról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, mégis, a lassúbb verzió fokozatosan csepegteti belénk azt az élményt, amit nyújtani kívántak ezzel, és a végére már egész testünkben érezzük az elmúlást fájdalmasan boldogan.

 2. Etetés – A szöveg egyértelműen az első helyre jogosítaná, hatalmas dilemma volt dönteni, de szerintem nem is kellett volna. Hátborzogatóan csodálatos, ha az embernek egy ici-pici képzelőereje van, akkor pontosan tudja, miről beszélek, a világ pontosan így működik. Valaki a testből kipiszkálja a lelket…

 1. Még egyszer – Egyetlen akkord, ami mégis többet ér egy teljes zenekarnál, bármikor meghallom ezt a számot, a hideg futkos a hátamon a gyönyörűségtől, és abban is biztos vagyok, hogy ha ma este lezárul egy korszak, hazafele ezért fog mindenki könyörögni, hogy „csak még egyszer…”

 

P.S.: Megvolt a katarzis, ráadásul egy kivételével (0 óra 2 perc) minden számot eljátszottak a listámból. Hatalmas élmény volt, kösziiiiiiiii!

Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, igazából mindegyiknek külön bejegyzést kéne szentelnem, de nem tudom egyiket sem előre helyezni, hogy érdekesebb vagy aktuálisabb lenne a többinél. Ha valami módon mégis össze akarnám kapcsolni ezt a négy-öt gondolatfoszlányt, amit a billentyűzet által szeretnék kiteljesíteni mindenki előtt, akkor a lélek és sors kifejezéseket mindegyik címkéjében megtalálhatnánk. Pedig alapjaiban véve egyik sem konkrétan a belső világunkkal vagy a ránk kiszabott életúttal foglalkozna, ennél sokkal triviálisabb, mindenki számára megfogható, átélhető momentumokról írnék. Pár bejegyzéssel ezelőtt kifejtettem mekkora belső tartás lakozik bennem, hogy hűvös eleganciával, rezzenéstelen arccal fogadok minden újabb tőrdöfést, amely egytől-egyig felsért és legyengít, külső szemlélő számára mégis láthatatlan sebek ezek. Már-már én is kezdem elhinni, végtelen az erő, ami bennem lakozik, de tudni kell, mindenkinek van egy Achilles-sarka, amely által legyőzötté válik. S ahogy az ember fárad a küzdelemben, kérlelhetetlenül lankad a figyelme és egyre gyakrabban villantja ki védtelen felületét; a legnagyobb harcosoknak is szüksége van időről-időre pihenésre és az elfojtott vágyak beteljesítésére. Tegnap úgy éreztem eljött az idő. Késő este volt már, és az eső már majd egy órája kopogtatta ütemesen a résnyire nyitott bukóablakot, a szobámban keringett a hűs nyári levegő, melyekből próbáltam minél nagyobbakat szippantani, hogy testemet átjárja a természetből fakadó frissesség. Minden egyes légvétellel többnek és többnek éreztem magam, mintha csak egy töltőre dugtak volna, áramlott belém az energia, és ahogy az ínycsiklandozó étel a szánkat, úgy bizsergette az orrcimpámat az eső üdítő illata. Hirtelen felpattantam és szélesre tártam az ablakot, a tüdőmbe csak úgy zubogott az éltető erő és abban a pillanatban elfogott a szabadságvágy, teljes testemmel és lelkemmel át akartam élni a természetet, eggyé akartam válni az esővel. Már láttam magam, ahogy kisétálok - mit kisétálok, kiszaladok - a kert közepére félmeztelenül, ledobom az azonnal szétázott papucsomat és az ég felé emelve a karjaimat hagyom, hogy csorogjon végig rajtam az isteni áldás a fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig. Már a gondolattól is eufórikus hangulatba kerültem, az egész testem belezsibbadt az érzésbe, pedig még egy csepp eső sem érintette a bőrömet. Kiléptem hát a szobámból, de a karnyújtásnyira lévő boldogsággal teli energiabomba egy szemvillanás alatt kámforrá vált. Nem a természet űzött velem csúf tréfát, az égi csapokból továbbra is ömlött a víz, de a megszokottól eltérően, az éjfélre már mindig elcsendesülő házunkban olyan élet folyt, mintha szilveszter estéjét ülnénk. Az egész családom kint sündörgött, ki a konyhában, ki az előtérben tevékenykedett valamivel. Szó nélkül visszafordultam és magamra zártam az ajtót, majd összerogyva motyogtam magamnak érthetetlenül valami olyasmit, miért nem engeditek, hogy önmagam lehessek. Mert ha terveimnek megfelelően cselekedtem volna, jobbik esetben is meg kellett volna magyaráznom a megmagyarázhatatlant, mikor csuromvizesen visszatérek a házba, de nagy valószínűséggel még ki sem lépettem volna, már megzavartak volna a teljesen felesleges kérdésözönükkel, hová készülök és miért. Ha elmondom, megszűnik az egésznek a varázsa (és még csak meg sem értenék), ha nem, akkor utánam jönnek, ahogy én is tenném fordított esetben. Így egy álommal újra szegényebben tértem nyugovóra, mert tudom, a legközelebbi zivatarnál már nem lenne meg a katarzis. Megismételhetetlen pillanat. Lett volna…

 

 

Nyár van. Az évszak, amit a tanulók 99%-a és az embereknek is nagy többsége a kedvenc évszakának tart, pedig sokkal kegyetlenebb és fájdalmasabb, mint a gyűlölt, hideg, szomorkás, depresszióra tökéletesen alkalmas tél. Hiszen kortól és foglalkozástól függetlenül ekkor van a legtöbb szabadidőnk, amit képtelenek vagyunk megfelelően kihasználni, az időnk nagy részét egyedül, halálos unalomban töltjük. Ha valakiben akár csak egy cseppnyi melankólia leledzik, biztosan tudja miről beszélek, ha azt mondom, a nyár életünk értelmetlenségének viízióját tárja elénk, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni önmagukkal, hiszen olyan éles kontrasztot mutat az iskola vagy a munka hosszú hónapjaival szemben, hogy a valóságnak ezt a válfaját képtelenek vagyunk kezelni és az egyedüllét erőteljesebb hullámokkal csap arcul mint bármely sötét, zord téli éjszakán. Egy élményekkel teli nyaralás után visszatérve a mindennapokba, ki ne érezne levertséget, kegyetlennek tartva egyszerű kis életét. Én legalábbis ezzel magyarázom azt az elkeseredettséget, ami újult erővel tört rám a napokban. A barátaimat sem kívánom látni, mert nem érzem, hogy tudnék mosolyogni vagy legalább a szórakozás álcáját magamra venni, az ő kedvüket viszont elrontani nem akarom. Így hát begubózva merengek a felesleges ember gondolatával és csak újra és újra ezt a Wass Albert idézetet olvasom, és egy kicsit félek.

„Idehallgass – mondotta azután komolyan -, idehallgass, mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nem-csak olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem embernek. – Ujját magyarázólag emelte föl. – Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe…érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a komenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…! (…)

- De ha az ember - szólalt meg lassan -, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát…és a túró szagával is megelégszik…míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül…akkor mi lesz avval a túróval, amit elmulasztott megenni az ember…? Megmarad az a gyermeknek? (…)

- Aki mindég csak puliszkát eszik - felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan -, mindég csak puliszkát, akarattal…s a túrót félreteszi…annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék…Ami pedig másokat illet - legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is -, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én…nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. (…) Azt, bizony, meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.”

 

 

Rettentően fáj az egyedüllét, a magány kínzó érzése szellemi és fizikai fájdalommal jár, szinte szétszabdal belülről. Úgy terjed szét a testemben, mint a méreg, hasogat, és elemeimre zúz szét. Nárcisztikus jellememből adódóan sokan gyengének, mások elképesztően erősnek látnak, ahogy én is saját porhüvelyemet. Sohasem vagyok kibékülve önmagammal, de a külső szemlélő számára a tökély érzetét próbálom nyújtani. Elképesztő szenvedést okoz minden egyes nap megfelelni valakinek, aki sohasem fog elismerni és elfogadni. Skizofrén helyzet, hogy a két ember megegyezik, mindkettő én magam vagyok. Határtalan önbizalom, örökös jókedv, némi egoizmus egy csipetnyi exhibicionizmussal, ez mind, amit meg akarok valósítani, próbálom az engem körülvevő emberekben ezt a képet kialakítani, miközben óriási energiát emésztek fel azért, hogy mindezekről önmagam belsőjét is meg tudjam győzni. Emellett a folyamatos önmarcangolás és sajnáltatás is kézzel fogható védjegyemmé vált, hiszen a jó kevés, a nagyon jó nem elég, nekem a legjobbnak kell lennem, mindenben és mindenki előtt. Lehetetlen vállalkozás ez, éppen ezért robogok egy örök érzelmi hullámvasúton, amely percek alatt a világ tetejéről a pokol legmélyebb bugyraiba képes száguldani. Az egyik pillanatban belenézek a tükörbe, és elégedetten konstatálom, hogy egy kifejezetten sármos, intelligens tekintetű fiatalember néz vissza rám, aki sikeres a munkájában, szeretik és becsülik az emberek a józanságáért és kifinomultságáért, emellett még humoros és megértő is, maga a képzeletet is felülmúló tökéletesség. És ugyanez az ember öt perccel később az ablakban remegő lábakkal állva szívja idegesen a cigarettáját tébolyult gondolatokkal és teljesen elkeseredett tekintettel a semmibe bámulva. A gyomrában a kilátástalanság mételye emészt fel minden pozitívumot, amit nagy nehezen magába tömött nagy öklendezések közepette. Egész testében reszket és erőtlenül az ágyára hanyatlik, ahogy nem bírja két lábán kibírni szívének őrjítő erejű dübörgését és elméjében a teljes zűrzavarodottság lesz úrrá, ordítana, amíg a hangszálai el nem pattannak, mint egy túlfeszített húr. De egyetlen hang sem jön ki a torkomon, mert egy földöntúli erő minden alkalommal visszafog, az agyam kitisztul, és arra gondolok, tartanom kell magam. És újra nekivágok a lehetetlennek, tovább küzdök, szembeszállok önmagammal, hogy bebizonyítsam, értékes vagyok; a legértékesebb. Sokszor átfut az agyamon a kérdés, mi a legnagyobb félelmem. Az aereofóbiám nevetséges semmiség, reálisan nézve a magány is csak időleges (s nem félelem, hanem a jelen gyötrelme), de az, ha egyszer csalódást okozok magamnak, és ezt beismerem. Akkor feladom ezt a küzdelmet.

 

 

A könnyek és a múlt emlékei már csak az én mindennapjaimba kúsznak fáradhatatlanul.
Akartalak feledni, még jobban, mint emléked őrizni
De nincs miért magam tovább tagadni.
Itt van az arcod
Az illatod
Az ajkad
Az álmaink
A jövőnk
S az életem.
Nem tágít és nem hagy tovább lépni.
Csak dörömböl szakadatlanul
Majd szétveti a tüdőm
Minden éjjel és nappal ordítja a fülembe
Hogy nem történhetett ez meg velünk.
Néha eltűnik.
S már-már elhiszem hogy vissza sem tér többé
De mint téli éjszakán a szél
Váratlanul
Kegyetlenül
Jegesen az arcodba csap:
Hiába minden.

Több mint fél év telt el azóta, hogy ezt a verset megírtam, majd pár nappal később ebből a zsákutcából kiutat keresve, megtettem első utazásom Csodaországba, a gondolatvilágom egy olyan eldugott kis szigetére, amerre addig sohasem mertem fordulni, hogy akárcsak egy pillantást is vessek rá. És megírtam ennek a blognak az első bejegyzését. Most már tudom, attól rettegtem megváltozom és elfelejtem a múltat, amiben továbbra is élni akartam. Egyedül kellett megtennem az ide vezető, rengeteg veszélyt rejtegető ismeretlen utat, ebben tényleg senki segítségére nem számíthattam. Persze sok barát támogatására és folyamatos bíztatására volt szükség, de nekik fogalmuk sem volt róla merre készülök, igazából én sem tudtam akkor még, így csendben, titokban léptem hát az ösvényre. Éreztem muszáj, szabadjára kell engednem agyam a külvilágtól addig teljesen elzárt részét, újkori Önmagam. A terv, aminek gyakorlatilag egyetlen fél sora volt kész a fejemben induláskor megannyi hófehér üres lap mellett, tökéletesen sikerült. Végre ki tudom jelenteni, már a szerelmet áhítom és ebbe vagyok szerelmes. Egyesek szerint a szó akkor hal meg, ha kimondják. Pedig akkor kezd el élni igazán. És én ezer fokon égek, élek. Végtelen a szabadság!

 

 

Egy éjszaka ezer meséi

 

Szereplők:

 

Attila                - Fehér Attila                          Önmaga
Hajni                - Fehér Hajnalka                     Nővér
Gábor              - Sántha Gábor                        Hajni vőlegénye
Apa                 - Fehér József                          Családfő
Tapi                 - Tappancs                              A család kutyája
Gabesz            - Póth Gábor                           A baráti társaság egy tagja
Sanyi                - Katona Sándor                     A baráti társaság egy tagja
Andi                 - Póth Andrea                         Gabesz húga
Melinda           - Szűcs Melinda                       Sanyi barátnője
Inci                  - Halász-Hunfalvi Irén          Kolléganő
BSanyi             - Baranyi Sándor                     Kolléga
Tibi                  - Horváth Tibor                       Kolléga
HGábor           - Halász Gábor                     Inci férje
Ricsi                 - Urbanek Richárd                  Tanítvány
Dia                   - Udvarnoki Diána                  Egykori tanítvány
Pityu                - Marton István                       Főiskolai csoporttárs
Sztike               - Horváth Eszter                      Főiskolai csoporttárs
Petra                - Palik Petra                            Középiskolás osztálytársnő
Eszti                 - Gál Eszter                             Középiskolás osztálytársnő
Juci                  - Gál Judit                               Eszti húga
Buszos Imi       - Zloch Imre                             Focistatárs
Marika             - Zlochné Mátrai Marika          Buszos Imi felesége
Gundi               - Gundel Takács Gábor           Sportriporter
Apuka              - Id. Ulllrich János                   Apa kollégájának édesapja
Néni1               - Ismeretlen                             Mellékszereplő
Néni2               - Ismeretlen                             Mellékszereplő
Járókelő           - Ismeretlen                             Mellékszereplő
Ajándék           - Ismeretlen                             A boldogság

 

I.                   szín

Helyszín:

Budapest, Bökényföldi út 26. szám alatti családi ház gyerekszobája, még a felújítás előtt, valamikor a 2000-es évek legelején.

Az ágy bevetetlenül, a szekrény nyitva, a polcokon halomban a rég nem használt játékok, az íróasztalon rendezetlenség. Hajni látszólag közönyösen álldogál a szoba közepén, miközben Attila lázasan keres valamit a kacatok között.

Hajni: Mégis, mit keresel? (Nem jön válasz, csak a műanyagtárgyak egyre erőteljesebb egymáshoz csapódását hallani, ahogy a türelmetlenség fokozódik.)

Attila: Na végre megtaláltam. (Láthatóan megkönnyebbülten kivesz a polc aljáról egy poros játékmikrofont.)

Hajni: (még mindig az érdektelenség hangján) Működik az még egyáltalán?

Attila: Ki kell próbálni. (Kiveszi a két ceruzaelemet, majd gondosan visszahelyezi őket, és felkattintja a bekapcsolásra alkalmas pöcköt.) Egy, kettő, három. Egy, kettő, három. Tökéletes. Mehetünk.

(Hajni továbbra sem mozdul. Attila el.)

 

II.                szín

Helyszín:

A családi házzal szembeni MLTC sporttelep előadóterme, még a felújítás előtti időszakból.

A terem végében egy kisebb emelvényen iskolai padok szürke lepellel letakarva, mögötte egy régimódi mikrofonállvány. A pulpitusra merőlegesen 8-10 kipárnázott széksor, melyek egy üres fehérre vakolt falra néznek. Az emberek szállingóznak befelé, mindenki szürke vagy fekete, elegáns, de nagyon visszafogott ruhát visel. Kintről szélzúgás hallatszik, az eget szintén szürke felhő takarja, esőre áll.

Gábor: Itt jó lesz. (Leül a második sorba.)

Attila: Rendben. (Kicsit kelletlenül, de ő is helyet foglal.)

Gundi: (áhítatosan a játékmikrofonba beszélve) Köszöntök mindenkit a mai gyűlésünkön. Arra kérném önöket, hogy az elhangzó mondataimat, legyenek szívesek továbbadni a többieknek is, akik esetleg nem hallhatják. (Jelentőségteljesen a műanyag tárgyra mutat a kezében, majd a kültéren szorult emberekre néz és lassan, szinte szótagolva folytatja.) Örülök, hogy ilyen sokan eljöttek. (Halk moraj mindenfelől, ahogy az emberek továbbadják a szavakat.)

Gábor: (súgva) Jaj, remélem nem akarnak ideülni ezek a vén trottyok. Minek jönnek ezek egyáltalán ide?

Attila: (röhögését nehezen elfojtva) Mi bajod velük? (Megérkezik két idős nő.)

Néni1: (magának félhangosan) Hát nem rettenetes, hogy a fiatalok miatt ide jutottunk? Elegem van abból, hogy nem lehet velük szót érteni. Olyan nyeglék és tiszteletlenek, bezzeg a mi időnkben még más volt.

Néni2: (Helyeslően bólogatva leül, szemben a széksorokkal.)

Gábor: (mondatról mondatra egyre hangosabban) Hát baszd meg, ezt nem hiszem el. Itt pampognak állandóan, csoszognak az üszkös lábukkal, panaszkodnak, mint a fürdős kurvák, rohadjanak meg ott, ahol vannak. (teljesen kikelve magából, már nekik mondva) Miért nem takarodnak haza a francba?

Attila: (álmosan a szék karfájának dőlve) Mikor lesz már vége ennek az egésznek? Mindjárt elalszom. (És tényleg majdnem elalszik.)

Gabesz: Szevasz, Attila!

Attila: (Hirtelen felkapja a fejét és meglátja Gabeszt és Andit, a mögöttük lévő széksorban.) Hát ti itt?

Andi: Szia.

Gabesz: (elégedetten mosolyogva) Sanyiék is itt vannak.

Attila: (észreveszi Sanyit és Melindát, közvetlenül Gabesz mellett, ahol előtte még szék sem volt. Fél szemmel odabiccent Incinek és HGábornak, akik egy sorral mögöttük ülnek rezzenéstelen arccal) Sziasztok, mi újság?

Sanyi: Hello, Atesz. Melinda mondta, hogy jöjjünk el. (Morcosan mutogat Melindára.)

Melinda: (mint mindig most is mosolyogva) Szia.

Attila: (Hirtelen felpattan.) Na, induljunk, nekem ebből elég volt. (Elindul a kijárat felé. Közben az előadás alig hallhatóan folytatódik, de az emberek egyre másra sompolyognak ki a teremből, és már alig vannak a teremben.)

Gábor: Mit tippelsz az esti meccsre? Szerintem az Oranje lemossa őket a pályáról. Tömve lesz a stadion holland szurkolókkal, nagyon nagy hangulat lesz, alig várom már a kezdést, ott a középpályán zseniálisat húzott azzal, hogy… (Egyre lelkesebben és hadarva beszél, de a többit már nem lehet érteni.)

Attila: (Meglátja Buszos Imit és Marikát) Szia, jó estét. De régen nem láttalak, hogy vagy?

Buszos Imi: (tiszteletteljes hangon) Köszönöm szépen, remekül. Tudod, hogy soha nem hagynék ki egy istentiszteletet sem. Csodálatos ez a kis közösség, öröm látni a sugárzó arcokat, végre te is letaláltál ide. Hogy tetszik az előadás?

Attila: (zavartan) Nem rossz. Olyan furcsa. Hát én nem vagyok az a nagy hívőfajta, nekem elég unalmasnak tűnt, úgyhogy mi most megyünk is, ha nem haragszol. (Sietve araszol kifele.)

Buszos Imi: (csalódottsággal vegyített keserű hangon) További szép napot nektek.

Marika: (Imi ölébe ülve, szeretetteljesen átkarolja férjét.) Mi azért maradunk és végighallgatjuk a szentbeszédet, hiszen az Úr jóságát viszonoznunk kell azzal, hogy örömünket leljük abban, hogy egyáltalán itt lehetünk. (Összemosolyognak.)

(Attila, Gábor, Gabesz, Andi, Sanyi, Melinda el.)

 

III.             szín

Helyszín:

A színházterem kijárata, még a régi, romos állapotában.

Az emberek kényelmes tempóban szélednek szét a ligetben, pedig mindenki érzi a levegőben az eső illatát, amelyik bármelyik pillanatban eláztathatja őket. Néhányan kávézgatnak, mások rágyújtanak, és könnyed cseverészésbe kezdenek, mintha tényleg egy színházi darab szünetében lennének. Ahogy Attila kilép, belebotlik egy rég nem látott ismerősbe.

Attila: Szevasz te anyaszomorító. (Játékosan vállon bokszolja Pityut.) Hát téged meg mi szél hozott erre?

Pityu: (meglepetés nélkül) Attis! Évek óta nem láttalak. (Mintha számított volna arra, hogy találkozni fognak.) Te figyelj, mi a helyzet, azzal a keddenkénti focival a jégkorongosokkal? Úgy gondoltam, legközelebb lenéznék, jó lenne egy kis mozgás végre.

Attila: Hát, én már jó ideje nem járok, sajnos a derekam nem bírja a megpróbáltatásokat. (Próbálja terelni a témát.) Mesélj a munkádról, hol is laksz te, Érden, Móron, vagy Fehérváron? Vagy felköltöztél Pestre?.

Pityu: (leplezetlenül visszakanyarodva) Ott vagyok még mindig, a jégkorong pályán dolgozom. Szóval mi a helyzet ezzel a focival? Beférnék még a csapatba?

Inci: (Hirtelen előbukkanva integet.) Atti. Gyere már!

Attila: (megkönnyebbülve) Megyek! (Sietősen, köszönés nélkül arrébb ódalog Inciékhez.)

HGábor: Elhoztam neked a cuccot, amit kértél.

Attila: Köszi.

HGábor: (Szó nélkül biccent egyet, utána már csak bámul a semmibe, mintha ott sem lenne)

Inci: Megyek holnap át Beához fürdőzni a medencéjükben, aztán ha hazajöttem, összefuthatnánk, vagy lemehetnénk Irishba is Gyurikáékkal. Mit szólsz? (Közben elered az eső, ezért elindulnak egy díszköves úton, megcsörren egy telefon.)

Attila: Bocs. (Felveszi.) Hallo?

Sztike: Szia Baba. Figyelj, csak azért hívlak, mert megváltozott a számom, mostantól a population.chat.hu/peace számon hívj, jó?

Attila: (értetlenkedve) Population.chat.hu/peace, vagy mi, mondd még egyszer? Csatlakoztál valami jótékonysági szervezethez vagy ez valami Greenpeaces marhaság?

Sztike: (teljesen csodálkozón) Tessék? Miről beszélsz? Ez az új számom.

Attila: Akkor a régi nem is él m…? (A már-t elharapja a mondat végén, mivel rájön, hogy épp arról a számról hívták, amiről kérdezni akart.)

Sztike: (idegesen) Miről beszélsz? Csak azért hívtalak, hogy elmondjam az új számom.

Attila: (sietve és zavartan) Köszi, elmentem. Akkor majd azon kereslek. Puszi.

Sztike: Puszantlak.

(Mindenki el.)

IV.           szín

Helyszín:

Belvárosi dugó, a Keleti pályaudvar környéki felüljárónál, az Örs Vezér tere irányában.

Apa és Attila hazafelé tartanak a család méregzöld Mazdájával. A rádióból Pink Floyd és Queen számok váltogatják egymást. Az ablakok letekerve, hogy az eső utáni friss levegő elárassza az autó belsejét. Az egyik lámpa sárgára vált, és a szokásosnál kicsit nagyobb fékezéssel megállnak a piros előtt, de a mögöttük lévő világosszürke Audi finoman rájuk dudál.

Apa: Minek dudál ez? Már mi is sárgát kaptunk.

Attila: (nyugalommal) Ne is törődj vele. (Magában zsörtölődik, hogy ha ő vezetne, már három lámpával arrébb járnának.)

Apa: Nem baj, tudok egy rövidebb utat, fölmegyünk az autópályára! (A továbbra is piros lámpa ellenére, hirtelen vesz egy hajtűkanyart, és lehajt egy szűkös kivilágítatlan alagútba. Az Audi követi.)

Attila: Sosem jártam még erre. (Az alagút egy lépcsőházhoz vezet és ott vége is az útnak. Az Audi lekapcsolva a fényszóróját közelít, majd utolsó pillanatban megáll és ismét dudál egyet.)

Apa: (homlokát ráncolva) Hm.

Attila: Nem kéne inkább visszafordulnunk?

Apa: Dehogyis, itt lakik az Ullrichnak az apja, felvisszük hozzá a kocsit, ott el tudjuk dugni. (Két félemeletnyit gond nélkül felvezet a lépcsősoron, és ott újra megáll.) Gyere, segíts továbbvinni.

Attila: (morogva) Ha nem hajtunk le, már majdnem otthon lehetnénk. (Óvatosan a lába közt megfogja a kocsi két oldalát, úgy viszi néhány lépcsőfokot.) (magában puffogva) De rohadt nehéz, tuti megint kiugrik a csigolyám, rohadt életbe.

Apa: (Csenget.) Na, hozd azt a kocsit, aztán elvisszük Tapit sétálni.

Apuka: (Ajtót nyit, Tapi azonnal kiszalad egészen a földszintig.) Isten hozott Józsikám. Mi járatban erre?

Apa: Csak a kocsi miatt, leraknánk itt egy időre, ha nem gond.

Apuka: Csak nyugodtan, rakjátok be az előszobába, ott senkit nem zavar.

(Tappancs leszalad a lépcsőforduló alatt lévő kajás táljához, Attila és Apa utána rohan, de csak egy kutyatálat látnak, amiből folyamatosan tűnik el az étel. Az ijedtség mindkettőjük arcáról lerí. Hirtelen Tappancs kiszalad a nehéz vasajtón az utca forgatagába. Attila és Apa utána.)

 

V.              szín

Helyszín:

Budapest belváros, Andrássy út - Szív utca sarok

Az emberek hazafelé tartanak a munkából, a nyüzsgő utakon csupa személytelen arc siet aktatáskájával a lemenő nap fényében, miközben Attila a kutya után rohan eszeveszettül. A szembe jövők ügyet sem vetnek rájuk, a segítségnyújtás legkisebb jelét sem mutatva. Az út folyamatosan lejt, egészen a Gellért-hegy lábáig ellátni.

Attila: Tappancs! Állj már meg. Hahó! (Egy autó kerüli ki épphogy a rohanó négylábút.) Vigyázz autó! (Ő is átszalad az úttesten, majd elkapja az állat grabancát.) Na, végre megvagy.

Tapi: (mintha beszélne a tekintetéből kiolvasható) Dobd el kérlek a labdát.

Attila: (ellágyultan) Na jó, figyelj. (Párszor eldobja a sárga labdácskát, de a lejtős úton egyszer, kigurul a főútra, a kutya meg utána.) Úristen vigyázz!

(Fékcsikorgás.)

VI.           szín

Helyszín:

Egy fővárosi forgalmas sugárút estefelé, szürkületben

Attila kétségbeesetten rohan le a főútra, ahol legutoljára látni vélte Tappancsot. A járókelők méla tekintettel álldogálnak, miközben egy fehér rozoga autó tele a hippi korszakból ismerős nagy színes virágmintákkal, belül plüss dobókockával, Wunderbaum illatosítóval, csengettyűkel, bizsunyakláncokkal, félig a járdán, félig az úttesten áll. Egyértelműen elütött valakit. A vezetőülésben egy rémült alak árnyai vehetőek ki. Az alváz alatt mozgolódást látni. Attila azonnal a földre veti magát, hogy segítsen a pórul járt egyénen.

Attila: (bátortalanul) Jól vagy? Minden rendben?

Petra: (ijedt tekintettel kúszik ki az autó alól.) (alig hallhatóan) Igen.

Attila: Gyere, segítek.

Petra: Köszi, megy egyedül is. (Hirtelen beugrik a kocsiba és beletapos a gázba, amíg a járdán neki nem megy ez vízcsapnak, rükvercbe kapcsol, de egy pad ott is útját állja.)

Attila: (szinte sikítva) Stop! Állj meg!

Petra: (még mindig ijedten) Menj onnan. (Ismét előrementbe vált.)

Attila: (Felugrik a szélvédőre, erősen kapaszkodva ordítja) Fékezz! Ott a pedál középen, lépj rá! (Majdnem leesik.) Csinálj már valamit! (Az utolsó pillanatban leugrik, mielőtt az autó bele nem rohan egy villanypóznába.)

Járókelő: (rosszallóan a többi bámészkodónak) Figyeljék meg, mit fog csinálni. (undorodva) Felborítja az autót, betöri az ablakot, és úgy fogja kiráncigálni azt a szerencsétlen lányt.

Attila: (gyilkos tekintetét hátravillantva) Mit bámészkodnak itt, segítsenek, vagy takarodjanak a dolgukra. (Az előbb elhangzottak miatt rettentő kínosan érezve magát, mégis automatikusan cselekedve felborítja az autót, betöri az anyósülés felöli ablakot, és kihúzza a halálra rémült Petrát.)

Petra: (Könnyes tekintettel próbál szólni, de nem jön ki hang a torkán.)

Attila: Semmi baj, most már minden rendben lesz, ne aggódj.

(Barátilag átölelik egymást. Kétfelé el.)

 

VII.        szín

Helyszín:

Andrássy út sétálóutcává alakítva

Lassan leszáll az este, az utcán mégis rengeteg ember sétálgat karneváli hangulatban. Legtöbbjük családostul korzózik, a gyerekek lufit és nyalókát tartanak a kezükben, a felnőttek vidáman járkálnak a bazárok között. A levegőben kellemes tavaszi illat kering, minden a nyugalmat és a felhőtlen boldogság érzetét árasztja. Attila az örömtől könnyes szemmel lépked a járdán, és közben el nem engedi a kezét annak, akit a nyakában visz. Ajándék arca egyszer sem látszik.

Attila: (melegséggel, el-elcsukló hangon) Annyira szeretlek.

Ajándék: (bársonyosan csengő hangon) Ígérd meg nekem, hogy sohasem hagysz el.

Attila: (szeretettel) Hogy is gondolhatsz ilyet, senki és semmi nem vehet el tőlem.

Ajándék: (könyörgőn) Maradj velem öröke.

Attila: Amíg csak élek. (Gombóccal a torkában sétál tovább.)

Ajándék: Szeretlek

Attila: Én is téged. (Megáll egy padnál, ahol csupa ismerős tekint rá, őszinte örömmel.) Sziasztok!

BSanyi: (nyugodt mosollyal) Szia Atti!

Eszti és Juci: (egyszerre) Szia!

Attila: Szépen összegyűltetek itt, nem mondom. Adok egy puszit, jó?

Eszti: (nevetve) Jó. (Puszilkodnak, Esztivel)

Attila: (A kelleténél picit hevesebben odafordul Jucihoz.) Kapsz te is egyet.

Juci: Inkább nem kéne.

Attila: (csalódottan) Miért?

Juci: (Kicsit lenézően az arcára mutat.) Tudod, te az nagyon jól.

Attila: (értetlenül, de kicsit fájdalmasan) Hát jól van, igazad van.

BSanyi: Merre mentek?

Attila: Csak sétálgatunk. (Oldalra néz Ajándékra, akivel kézen fogva állnak.)

BSanyi: Jó szórakozást a továbbiakban.

Attila: Nektek is.

Dia: (barátságosan mosolyogva) Igazán kedves.

Ricsi: (Szintén mosolyogva egyetértően biccent.)

Attila: Na gyere. (Ismét nyakába veszi Ajándékot és elindulnak.)

Ajándék: Ugye te sosem fogsz engem elhagyni? Nem engedheted el a kezem soha, szükségem van rád.

Attila: (szomorúsággal a hangjában) Nem engedem. (Szembetalálkoznak Tibivel.)

Tibi: Szevasz. Nahát. (Felnéz Ajándékra.) Fiú vagy lány? Úgy látom fiú.

Attila: (megbántottan de kicsit mégis elbizonytalanodva) Lány.

Tibi: Lány? Ja, hát igen. Lány, épp azt akartam mondani.

Attila: (Nem reagál, de hirtelen valami rettentő keserűség tölti meg a szívét.)

Tibi: Na viszontlátás.

(Attila körültekint a városon, ahol szinte már senki sem jár, lassan hajnalodik, az ég alján már látszanak az első napsugarak, a természet ismét felkel.)

 Vége

Olyan betegségben szenvedek, amivel szemben az orvostudomány legnagyobb szakértői is csak a fejüket csóválják, az egyetlen halálos kór, amire nem találtak még sem gyógymódot, sem embert, aki csodával határos módon kigyógyult volna. belőle Semmiféle elixír vagy terápia nem segített-nem segíthet rajta, az alattomos vírus befészkelte magát minden idegsejtembe, esélyt sem adva a felépülésre.

Sokaktól hallottam már a jó szándékkal vegyített féltés hangjával, hogy a nyilvánvalóan férfire hajazó külsőm kétségtelenül női lelket takar. A legnagyobb jóindulattal és a megértés szándékával sem tudok egyetérteni ezzel az állítással, hiszen a szebbik nem képviselői soha nem tudnák tiszta, nyíltszívvel azt érezni, amit Én:Őszintén örülni egykori párod boldogságának és ebből erőt gyűjteni Önnön magadnak. Márpedig az egész világon unikumnak számító gondolkodásmódomnak köszönhetően, pontosan ezek az érzések kerítenek hatalmába, amikor olyan beteges ideák vetülnek fel a fejemben, mint a legutóbbi beszélgetésem során Tinával - eddigi egyetlen beteljesülő szerelmemmel - szemben.

Általános üres fecsegésünk valamilyen úton-módon irányt váltott és szóba került a jövő egy sarkalatos pontja, a két embert (ha minden jól megy) örökre összefűző ceremónia. A lehető legkomolyabb hangvételben, már-már tiszteletteljesen megkértem arra, amennyiben esküvőre kerülne sor az életében, szeretném, ha ott ülhetnék a széksorokban helyet foglaló ünneplésre egybegyűlő kompániában. Legnagyobb megdöbbenésemre heves tiltakozással és elzárkózással kellett szembenéznem, hogy az élet kiszámíthatatlan forgatókönyvének ez a verziója semmi esetre sem kerülhet a valóság színpadára, és halvány reményt se fűzzek, hogy akárcsak a legutolsó mellékszereplő mondat nélküli ténykedését eljátszhassam. Kiírt(ott)ak. Úgy éreztem magam, mint a felszarvazott férj, vagy még érzékletesebben a szentmiséről kitiltott ártatlan elsőáldozó, összeomlott az a gyönyörű kép, ami a fejemben oly tisztán és ragyogóan, hónapokkal ezelőtt összeállt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire hihetetlen az a számomra mérhetetlenül egyszerű gondolatsor, hogy ünnepelni mennék oda. Nem tudok elképzelni annál csodálatosabb pillanatot, hogy a számomra legfontosabb ember boldogságának betetőzését saját szememmel követhessem végig, majd az esküvő után mosollyal az arcomon ölelhessem át, minden kétséget kizáró őszinte örömmel kívánva neki/nekik minden szépet és jót, életük hátralevő időszakára. Hiszen én úgy gondolom, nincsen annál felemelőbb érzés, hogy boldognak lásd, akit igazán szeretsz. A visszakérdezése még triviálisabbá tette számomra a kérdést. Hajlandó lennék-e elhívni őt a saját menyegzőmre? Az átgondolás csíráját is elfojtva, azonnal válaszoltam, a világ számomra legegyszerűbb kérdésfelvetésére. Természetesen igen. Hiszen sohasem vennék el egy nőt feleségül, anélkül hogy bárki máshoz-e Földön még valamiféle vonzalom kötne, így hát mindenkit szeretettel látnék az esküvőmön, aki örömömben feltétel nélkül osztozni szeretne.

Ami igaz az igaz, az ő állásponját is kénytelen vagyok racionálisan számba venni, ahogy próbálok belegondolni ismerőseim helyzetébe, akik bonyolult vagy elszakadófélben lévő kapcsolatban élnek, megértem őket, hogy a jelenlegi párjukat nem tennék ki ennek a kínnak, hogy végigszenvedjék addigi szerelmük édes, beteljesítő csókját egy idegen „senkivel” az oltár előtt. Így hát el kell fogadnom a tényt, más vagyok. Továbbra is magányos farkasként szelem az időt és teret ebben a világban, egyetlen emberként, akit ez a szituáció legalább olyan boldoggá tenne, mint a saját öröme és jövőbeli boldogsága. Talán ezek lehetnek a lélekrák szimptómái…

 

 

Úgy érzem időtlen idők óta keresem a szerelmet szüntelenül, a mindennapjaimba oly erősen hálózta be magát a boldogságom megtestesítőjének felkutatása, hogy szépen lassan lényegét vesztette a két ember közötti mindent elsöprő erejű érzés megmagyarázhatatlan véletlennek tűnő sorsszerűsége. Ez nem olyan, mint a tudásszomj, amely vágyat mesterséges úton rengeteg formában kielégíthetünk, vagy a szexuális éhség, minek csillapítására kinek-kinek vérmérséklete szerint szintén roppant nagy számú variánsa létezik, hanem egy olyan eszmény, olyan kolosszális erejű képződmény, aminek a tudatos felépítésére halandó ember nem képes. Se pro, se kontra. Ha egyszer átléped eme lángoló mennyországnak a kapuját, tehetsz bármit, kizárólag olyan gyenge és nevetséges próbálkozásaid lehetnek, amelyek szóra sem érdemesek, tudomásul kell venned, ebben nem te döntesz. Ha úgy isten igazán megérzed a szerelmet, magadtól eltaszítani egészen addig nem fogod tudni, amíg ő kacagva tovább nem libben az élet szárnyán visszataszítva téged a porba magadra hagyva bukott angyalával, a magánnyal. Felesleges hát kapálózni érte vagy ellene, még annyi beleszólásod sincs a saját életedet megédesítő desszertjébe, mint a szomáliai árvaház kis lakóinak az angol királynő brillantinjába. Amennyiben el tudod fogadni azt az aprócska tényt, hogy az életed a te tudtod és akaratod nélkül zajlik, esélyt teremtesz arra, hogy boldogságot tudj csempészni a saját kis világodba. Közben az univerzum bizonyos időközönként fogja magát és kénye kedve szerint átrendeződik, felforgatja minden egyes élőlény életét, és ha elérkezettnek látja az időt, akkor a kezedbe adja a szerelem lehetőségét. A születése és elmúlása áthatolhatatlan ködfátyol rejtélyébe burkolódzik, sohasem kapsz választ a miértjére, sokakban éppen ez a titokzatossága kelt félelmet, mások a létezését is megkérdőjelezik, így próbálván elbújni előle, de titkon ők is pontosan tudják, elmenekülni előle reménytelen vállalkozás, rájuk is lecsap egyszer a szerelem fájdalmas ostora. Oly balgák az emberek, némelyik önjelölt mártírként kiáltja torkaszakadtából a mindenségbe, engem találj el, ide üssél, hagyd a többieket békében élni, majd én elviselem azt a kínt, ami ezzel jár. Én is ezek közé a reményét vesztett mazochisták táborába tartozom.

 

 

Hiányzik a régi életem, egyre többször jutok el a felismerésig, sokkal jobb volt, amikor ott nyúlt végig a cukormázas kerítés, amit sohasem kellett átmásznom a boldogulásom érdekében. Hiányzik a felszabadultság, a felhőtlenség, a gondtalanság, az erőltetettséget nélkülöző élmények, a céltalan beszélgetések, a problémamentes barátságok, az egészséges élet, a sport és az őszinte jókedv.

Hiányzik az a tíz fős társaság, akikkel minden péntek estémet együtt töltöttem. Sorrendben: Laurával és Nórival szakítottak a srácok, Peti kiköltözött Londonba, Karesz teljesen magába fordult, Gabi látványosan elszürkült, Ádám a kényelmessége okán kikopott, Setyó az utóbbi időben önfejűvé vált, Gergő pedig egy hete Párizsban dolgozik. Egyedül Sanyiban érzem ugyanazt a vágyat, hogy az oly tökéletes társasági hangulatot, az évek során összekovácsolódott, megannyi élményt nyújtó bandát, valamilyen úton-módon egyben tartsuk. Évek óta álomvilágba kergetjük magunkat az ideával, miközben pontosan tudjuk, hiába erőlködünk, lassan kileheljük a lelkünket, a nehezen összehozott események annyit érnek, mint halottnak a csók.

Hiányzik a kultikus vasárnap reggeli foci, ami olyan szinten szerves részét képezte egy teljes évtizeden át az életemnek, hogy szabályos depresszióba kerültem, ha ki kellett hagynom akárcsak egyet is belőle. Először Tina miatt kezdtem hanyagolni, majd az egyre fokozódó munka is közrejátszott, végül pedig, a féktelen tivornyázásba átcsapó szombat éjszakázások lehetetlenítették el, hogy az időközben előjött krónikus derékproblémákról ne is beszéljünk. Manapság már akkor sem veszem a felszerelésem, ha ezek közül éppen semmi sem gátolna, kinyitom a szemem, majd átfordulok a másik oldalamra, hogy már úgysem lesz a régi.

Hiányoznak a beszélgetős esték, amikor Gergővel, Apuval, Kornéllal az élet minden apró részletét kibeszéltük. Nagyrészt konkrét tapasztalatok nélkül, csak és kizárólag teoretikus alapon felépített diskurzusok voltak, mégis megvolt a maga bája, hogy a gyakorlati oldalát nem ismerve, önmagunkat megnyugtató téziseket állíthattunk fel, és elégedetten búcsúzhattunk egymástól. Elmúltak ezek az éjszakák, helyette vannak hosszabb-rövidebb ideig velem tartó beszélgetőtársak, de más az, amikor már konkrét kézzel fogható problémákat veszünk át, hiszen már látjuk gyakorlatban is, így nem tud vigaszt hozó választ adni egy elképzelt alternatíva. Ráadásul megszűnt az a személyes belső viszony, ami ezeket a beszélgetéseket körüllengte, hiszen Inci kivételével ezek a társalgások egytől-egyig a monitor képernyője előtt zajlanak már, így az oly fontos elemek megszűntek: a tekintetekből kiolvasható félmondatok, gesztikulációk, a hanghordozás, a lélegzetvételnyi szünetek, a megakadások, a zavart pillanatok mind-mind kimaradnak. Ezáltal egy vegytiszta interakcióba csöppenünk, s néha napján azt érzem, személyesen már képtelen lennék az olyan szintű megnyílásra, mint egykor.

Hiányzik a normális életmód is. Mióta kialakítottam azt a fent említett baráti közeget és általuk a péntek estéim kötötté váltak, egyértelmű volt, az alkohol is kezdett szerepet játszani az életemben. Ez mindössze arra az egy napra korlátozódott, hét közben meg sem fordult a fejemben, hogy igyak, anélkül is tudtam jól érezni magam, tenni a dolgom, kötelességeim. A dohányfüstöt egyenesen rühelltem és általában önszántamból éjfél körül ágyba kerültem, s remekül tudtam aludni; a bulik nem érdekeltek, nekem a társaságom volt a legjobb parti és nem is éreztem hiányát az ég világon semminek. Lassan másfél éve aktívan dohányzom, pedig ideális esetben is minden tíz-tizenötödik cigaretta esik csak jól, a többi egyszerű kényszercselekvés minden-mindegy alapon. Alig telik el úgy nap, hogy valamit ne igyak és heti rendszerességgel akár 2-3x is KO-ig döntöm magamba, a májamat kikészítő szeszt, miközben hajnalig iszom, táncolok, szomorkodom egy szórakozóhelyen, hogy másnap teljes letargiában, kialvatlanul, néha szorongva kezdjek neki egy előre tönkrevágott napnak. Ha szabadidőm van, már nem megyek el sétálni, nem hívok el senkit focizni, leülök a gép elé, vagy bekapcsolom a tv-t, lényeg hogy fekvő helyzetben legyek. Hiányzik az az akaraterő, amit nem fogok már visszaszerezni.

És hiányzik a barátnőm is, még mindig, szüntelenül. Minden nap azzal a tudattal nyitottam ki a szemem, hogy van kiért felkelnem és ez határtalan boldogsággal, mérhetetlen energiával töltött el. Jó volt minden órában rágondolni, nézegetni a telefont, hogy válaszolt-e, jó volt hazamenni és várni az estét, hogy újra beszélhessünk, hogy halljam a hangját és tudni, hogy még mindig szeret. Jó volt várni a hétvégét és beleremegni már csak a gondolatba is hogy újra átölelhetem, jó volt érezni a biztonságot, hogy nem vagyok egyedül a világon, és a családomon, a választott barátaimon kívül is van még egy személy, akinek igazán fontos vagyok. Jó volt úgy elmenni szórakozni, ismerkedni, hogy meg sem fordult a fejemben, akarok mástól valamit. Manapság ezt nem tudom megtenni, nem létezik, hogy ne lenne konkrét célom egy leszólítással, az őszinte érdeklődés csíráját sem lehet felfedezni bennem, kizárólag magamért akarom megismerni őket, nem ő érdekel, hanem a saját életemet akarom megmenteni vele. Sosem lesz még egyszer olyan. Nem kétséges, fogok én még párkapcsolatban élni, de az a gyermeki, nyílt, tiszta öröm és boldogság nem fogja körüllengeni, ahogy a bizalmatlanság is egy életre belém költözött, így már nem fogom tudni olyan odaadóan önmagam adni, mint szeretném. Mert aki egyszer már megérezte a fájdalmat, legközelebb nem megy olyan közel a tűzhöz mint akkor, inkább csak távolról melengeti magát még akkor is, ha fázik, nem fog hátat fordítani a lángoknak.

Tudom, hogy a világ körülöttünk változik és ez az élet rendje, egyre komolyabb problémákkal kell megküzdenünk, de kérdezem én miért olyan törvényszerű ez? Ami jó, annak miért kell múlnia? Nemrég szinte teljes létszámban összegyűlt a társaságunk és nem volt miről beszélnünk, sokuk csak szó nélkül üldögélt, nem volt közös témánk; múltkor lementem focizni, de közben már a délutáni teendőimen járt az agyam, képtelen voltam élvezni a mozgás örömét. Fogtam magam és egy hétig nem gyújtottam rá, aztán időközönként abbahagyom az ivást, elkezdtem mozogni is valamit minden nap, de nem sokra rá abbahagytam, nem volt meg a kellő motivációm, ami régen olyan természetes volt; leültem Édesapámmal beszélgetni, de másnap ugyanolyan távolságtartó maradtam vele, egyszerűen nem ment. A szakítás óta jó pár lánnyal ilyen-olyan viszonyba keveredtem, de egyiknél sem éreztem semmit abból a szikrából, ami a mai napig élénken él benne, ha Ő eszembe jut. Minden elmúlt és minden más lett, fájdalmas a felismerés, hogy nem vagyok már az, aki voltam.

 

 

Drága Szerelmem,

Mindig tudtad, hogy számomra az írás érzelmeim virágzó fővárosa, ahol bármikor tárt karokkal várnak, s ha írok, egy kicsit mindig hazatérek. Hiszen ez életem alfája és ómegája, sokkal kifejezőbb tudok lenni az élőbeszédnél, a sorok rengetege megnyugvást jelent a lelkemnek. Az a tömérdek levél, amit nem olvashattál, a kiteljesedését jelentette annak az átláthatatlan belső világnak, ami bennem él. Ezekre a mára meg nem sárgult papírokra körmöltem le azt a megszámlálhatatlanul sok élményt, a milliónyi felejthetetlen pillanatot, amit nem éltünk át. A végtelenül hosszú felhőtlen sétákat, a mélyen szántó gondolatokat apró darabokra szedő, éjszakákon át tartó beszélgetéseket, a gondtalan mosolyokat, a szerelmesen egymásra találó tekintetünket, a ki nem mondott mégis közös gondolatokat és a békét nyújtó, szűnni nem akaró határtalan szeretetet, melyek egytől-egyig nem történtek meg velünk.

Emlékszel, ahogy megismerkedtünk? Micsoda csodálatos véletlen volt, a mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy életünk fonalát ilyen elképzelhetetlen módon bogozta össze. Hosszú heteken keresztül kerülgettük egymást, mert hiába voltak a kiismerhetetlen női praktikákkal teletűzdelt jelek, nem akartam elhinni, hogy ilyen szerencsés fickó lehetek. Még akkor sem, amikor már kézen fogva sétáltunk ott a Duna-parton és többet tudtunk egymásról, mint két szimpla ismerős, még akkor is bennem volt a félsz, hogy egy ilyen szikrázó szépség, ez a minden képzeletet felülmúló tökéletes kincs, ez a már-már zavaróan hibátlan alakú ragyogó nő tényleg a társammá akarna lenni? És akkor a feltámadó szélben az a milliószor végigsimított, ezer közül is felismerhető hajtincsed az arcodba hullott, én meg gyengéden visszaigazítottam a helyére azt az imádnivaló fürtöt és ahogy végighúztam a kezemet a bársonyosan puha arcbőrödön érezve az izgatottságtól teli, forró lélegzetedet tudtam, a boldogság kapuja újra nyílik előttem. Életem legszebb csókja volt, amit soha nem éltem át. Azóta is minden egyes érintésedtől végigfut egész testemen a remegés és a szívem olyan erővel dobog, hogy két kézzel kell szorítsam a mellkasom, nehogy kiugorjon a helyéről.

Múltkor, ott az étteremben kérdezted, mi a legszebb emlékem rólad, de abban a pillanatban képtelen voltam válaszolni, mert a szokásos leküzdhetetlen hibámat elkövetve, megint mélyen belenéztem abba az elbűvölő szempárba. Ahogy a táncoló gyertyalángok fényét kacagva elnyomta a szikrázó szépséged, ahogy rám villantottad semmihez nem hasonlítható mosolyodat, ahogy elegánsan a nőiesség mindenségével belekortyoltál kedvenc rosédba, képtelen voltam kimondani a klisészerű igazságot. Annyit habogtam csak, tettetett nyugalmat erőltetve magamra, "majd átgondolom", hiszen hiába próbáltam volna kibökni: Most, ez az. Mindig a jelen pillanat a leggyönyörűbb, amikor veled lehetek, nem érdekel a múlt, s nem foglalkozom a jövővel, minden egyes mozzanatát ki akarom élvezni ennek a varázslatnak, ami sohasem létezett.

Persze, a jövővel is foglalkozom, hát úgy ismersz te engem, mint a carpe diem érzés úttörőjét? Hiszen itt a nyár és már egy teljes éve készülök arra, hogy a tavalyi hibátlan prágai utat – ahova nem mentünk el - sikerüljön lepipálni és amennyiben lehetséges, még jobban érezd magad mellettem. Hidd el, odaleszel a svájci Alpokért, festői szépségű tájakon barangolnánk órák hosszat, kristálytiszta völgytavakban fürödhetünk, miközben a nap ezer sugara csillog majd a víztükrön. Soha nem láttál még olyan szépet, mint amikor a lemenő nap, égő vörösre színezi az előtte vakítóan kék eget, miközben a hegyvonulatokon méregzölden fut végig a hibátlan pázsitszerű fű. Este a városka forgatagában, vidám karneváli hangulatban szórakozhatunk, vagy ha úgy tartja úri kedvünk egy csendes, hangulatos vendéglőben koccinthatunk a soha nem múló szerelmünkre, ami el sem kezdődött.

Menyi de mennyi ötletem van még, amit sohasem fogok megvalósítani neked és olyan mérhetetlen büszkeség tölt el, hogy mindenkinek úgy beszélsz rólam, mint a világ legjobb embere, aki soha nem volt velem.

 

Nem könnyű más boldogságának tiszta szívvel örülni, amikor az ember fájdalmas terhet cipel a vállán, s lehetetlen őszinte mosollyal gratulálni, ha közben ezernyi éles tüske egyidejűleg fúródik az ember testébe. Legszívesebben fogná a vodkás üveget és elvonulna egy sötét sarokba, letépné a füstszűrőjét cigarettájáról mélyeket szívva abba, s közben válogatott káromkodásokat szórna az ünneplő vidám seregletre. Ehelyett reggeltől estig sürög-forog, terít, takarít, felszolgál, kedvesen bájolog a vendégekkel, lesi a körülötte lévők minden kívánságát és kínosan ügyel minden részletre, hogy az aranyszínben gyöngyöző pezsgőből legelőször Ők kapjanak. És ekkor még bírja. Tölt magának is egy pohárral, ahogy az illem diktálja belekortyol, s miközben méregszerűen végigmarja a torkát a mások számára oly édes nedű,  elcsukló hangon, kicsit talán hörögve tudja csak kisajtolni rezegni nem akaró hangszálaival a számára öncsonkítást jelentő félmondatot. Utoljára még megfeszül és egy erőtlen félmosolyt is megereszt az önfeledten ünneplők felé, csendesen, szinte lopakodva lerakja az asztalra ajándékát, majd észrevétlenül eltűnik a dáridózó embertömeg szeme elől. Megtette, ami a kötelessége volt, férfiasan állta a rátörő érzelemhullámok kegyetlen csapásait, arcéle sem rezdült, ismeretlenek húsába vágó szűnni nem akaró kérdéseitől, s lelke háborgását, mely morajlásával a legharsányabbakat is játszva elnyomta volna, nesztelenné szelídítette. És ekkor már nem bírja. Ahol már senki nem látja összeroskad, gépiesen emeli szájához a vodkás üveget, nagyokat szív szűrőjétől megfosztott cigarettájából de káromkodás nem hagyja el a száját, nem méltó hozzá. Könnyben úszó szemeit megtörölve kiveszi zsebéből az egész nap görcsösen a zsebében szorongatott, másfél éven keresztül féltve őrzött apró tárgyat s egyetlen hirtelen mozdulattal végleg lezárja a múltat. Lassan visszaballag a kapatos társaságba, terhétől megszabadulva ránéz az ifjú jegyesekre és egy pillanatra tiszta szívvel örül nekik.

 

 

Mindig Észak-Korea jut eszembe, amikor a gyomromat görcsbe rándító döntéshelyzet elé kerülök. Rengetegszer kerülünk válaszút elé a mindennapokban, de ritka pillanatokként tartjuk számon, amikor a saját magunk felett meghozott ítélet lehetősége facsarja, kínozza a belsőnket, s ezzel egy időben a szívünk belesajog, ha a másik elménkbe villan. Órákat, napokat, vagy akár heteket gyötrődünk, melyik utat válasszuk, s közben a stressz és az állandó vágyódás a helyes út megtalálásához felőrli minden erőnket. Mert tudjuk, hogy ez egy sorsfordító helyzet, még akkor is, ha amellett döntünk, irányváltás nélkül folytatjuk megkezdett utunkat. Ha egyszer ilyen kereszteződésbe jut az ember, tudja, érzi, valami mindenképpen változik, ha nyílegyenesen halad tovább, akkor kihagy élete folyamából egy olyan szakaszt, amit sohasem fog már viszontlátni, mégis örök hiányt okoz majd az ismeretlenség és a kínzó álom homályába burkolózva. A phenjani embernek nincs választása, nem tud hibázni, tekintete nyílegyenesen szegeződik az útra, s már a születésétől kezdve tudja hová vezet; egyetlen apró kátyú vagy akadály nélkül. Annyi kereszteződésen mentem már át szinte csukott szemmel, csak a biztonságra tekintettel, pedig pontosan tudom, nem arra halad ez az út, ahová végül jutni akarok. Nem tudom, nem tudhatom, hol kell lefordulnom, de egyre erőteljesebben lüktet bennem a szó: Most, most, most. És mellette felsejlik bennem a rémkép, hogyha nem teszem meg a következőnél, újra csak egy szó zsibong majd a fejemben, áramütésként végigrázva a testemet: Késő.

 

Istenkáromlás, harag és gyűlölet, tehetetlen düh és értetlenség. Elfogyott az utolsó csepp is életem félig üres poharából, elég volt, borulj, zuhanj, törj. Ketté, vagy apró szilánkokra oly mindegy, lényeg a végkifejlet. A vázad már úgyis túl gyenge volt, hogy hasznára váljon a jelenkornak. Repülj egy jó nagyot még utoljára, szállj át mindenkin és mindenen, hadd bámulják meg micsoda erő volt benned a repedések és hasadások ellenére, majd hatalmas robajjal csattanj, hogy egy pillanatra minden szem rád szegeződjön, hogy abban a pillanatban, mikor darabokban földet érsz, mindenki felszisszenjen, fájjon nekik is, amit csak te érezhettél. Ne foglalkozz velük, ne akard enyhíteni, ami beléjük nyíllal, mindeddig csak ezt tetted. Ez most a te pillanatod, a léted utolsó mozzanata, nincs többé dolgod ezután, hiszen megszűnsz létezni, legalább ilyenkor add át magad a puszta mivoltodnak. Te egy vagy a sok közül, de önmagadnak az egyetlen és megismételhetetlen. Nem volt és nem is lesz belőled még egy, hát miért nem viseltettél így magaddal szemben. Rajtad kívül, nincs-e világon számodra hely, ebben a testben és lélekben léteztél, mindegyik másik foglalt volt, hát miért nem használtad ki? Miért engedted magad helyére azt, akinek kevés volt egy? Helyetted is létezett, elvett önmagadtól, s belőled. S te mindezt önként adtad, hát mégis mit vártál. A lehetőség arra való, hogy kihasználd, hogy élj vele, azonnal és mértéktelenül. A kezükbe adtad, de önmagadat megint kihagytad belőle. S most már hiába kapálózol, nem maradt a helyedből semmi. Elfogytál, az utolsó cseppet sem tartottad meg magadnak, pedig tudtad hova vezet ez az út. De nem tudtál, nem akartál változtatni, mert a remény élt benned rendületlenül. Pedig mindig is tudtad, hogy nem létezik, amiben hiszel. Magadra vess! Menj, nem kellesz te senkinek, hiszen magadnak sem kellettél soha…

 

Most érzem csak igazán, mennyire is hiányzott a szerelem az életemből. Részben tudat alatt, másfelől a testi és lelki sérüléseket megelőzendően tudatosan nyomtam el azt a rettentő kínt, amely szakításom óta ütemesen próbált a mellkasom bal oldalába olyan erővel beleverni, hogy az megszűnjön érezni és megszakadjon. A hozzám közel álló emberek segítségével sikerült egy páncélt felhúzni, amely megvédett és tompította a kegyetlen, ritmikusan rám mért ütéseket, de az életben maradást segítő vért elzárta a külső környezetet is a szívem elől. Ezzel a kompromisszummal együtt élve egészen jól működött az életem, a világ talán észre sem vette, hogy a sajátos beavatkozásnak köszönhetően, hatalmas, ijesztő hegekkel tengetem mindennapjaimat. Mint az üvegszemű ember, aki nyáron felvesz egy napszemüveget, és bátran mosolyog a szembe jövőkre, eltakarva előlük hiányosságát, minek tudtával a bazsalygó emberekben szánalmat keltene. De nem lehet álomvilágot gyártani a valóból, meg kell barátkozni a gondolattal, hogy erre alapozni a biztonságérzetünket csak addig szabad, míg elég erősnek nem érezzük magunkat és megmutassuk újra teljes lényünket a maga önnön valójában. Ezzel kitesszük magunkat az esetleges újabb nehézségeknek, csalódásoknak, szánakozó tekinteteknek, de az élet erről szól. Úgy érzem eljött az időm, hogy a még mindig háborgó szívemet, félelemmel ugyan, de újra kinyissam a nagyvilágnak, esélyt adva az újabb bukásnak, s a legyengült szervezetet végképp porba hullató döféseknek. Persze őrültség lenne, ha önként dalolva dobnám a vérszagra gyűlt vadak közé, had marcangolják napestig, ha nem hinnék abban, vigyázni fognak rá. S talán Ő, óvatosan forgatva, méla tekintettel (mint aki ilyen kincset még nem látott) bámulná, dédelgetné gyógyírként viseltetve, a hegeket alig látható forradásokká csökkentve. Megtettem ezt a nehéz lépést és vállalom rettentő kockázatot, újra nyitottam a világ felé és abban a pillanatban végigjárta a testem egy brutális erő, szétáradt mindenfelé a lábujjamtól a fejem búbjáig és csak úgy zubog a testemben ez az energia, mint ami bármelyik pillanatban szétrobbanhat. Muszáj hozzá valaki, egy ellenpólus, aki ezt csitítani tudja, mert ez a vulkán nem szunnyadhat tovább eljött az ideje a kitörésnek.

 

 

Furcsa időszakot élek. Lassan három hete, hogy a blog felé sem néztem, noha lett volna időm irogatni, hiszen nem lett zaklatottabb az életem, mint eddig volt. Mégis, valahogy más. Jó kedvem van. Hosszú idő telt el azóta, hogy ezt a három szót újra a számra mertem venni, meg is rettentem tőle, amikor először magamban, majd nem sokkal utána többször hangosan is kimondtam. Az első gondolatom az volt, biztosan megbolondultam vagy a viszkikóla általi delírium okozta ezt a pillanatnyi elmebajt. De kijózanodva az alkoholmámorból sem változott semmi, sőt egyedül sétálva a hűvös szeles zápor közepette is megmaradt a már majd elfeledett érzés. Napok, s most már hetek teltek el azóta, hogy nem történt semmi különös (se pro se kontra) és a hangulatom mit sem változott. Nem jut eszembe a magány, nem képzelem bele magam a hős bonviván szerepébe, a szenvedés legapróbb szikrája is elkerül, még ha egy szál magamban is nyom el az álom a hatalmas franciaágyamban. A mosolygós ébredést vidám készülődés követi, majd kellemes munkába menetellel és a szünetekben felhőtlen beszélgetésekkel telik minden egyes napom. Ízletesnek és ínycsiklandozónak találom az ételeket, kedélyesen társalgok még a morózus emberekkel is, és ez így megy cirka három hete, egyetlen érzelmi kilengés nélkül. Mintha csak egy színházi darab záróakkordjaként a narrátor véletlenül bemondta volna a színészeknek szánt sort: Rosszkedv el. Mindenesetre én jó teátristaként nem ellenkezve a sors által rám osztott szereppel szemben, pontosan betartom az utasításokat. Vigyor, humor, going-out, szórakozás, élvezetek, mozgás, önfeledtség. Két év után elmentem színházba (és remekül éreztem magam), pillanatnyi döntéstől vezérelve végigdobogtam egy koncertet (nagyon nagy élmény volt), igent mondtam egy ismeretlen társaság focimeghívására (és várhatóan felüdít majd a sportolás). Emellett fogtam magam és elkezdtem egészséges ételeket enni, megkívántam a gyümölcsöket és elhagytam a kenyeret az étrendemből. Minden tudatosság nélkül kevesebbet gyújtok rá s egyáltalán nem hiányzik, hamarosan tehát teljesen le fogok szokni róla, minden különösebb nehézség nélkül. Egyetlen egy dolgot sajnálok kizárólag, sohasem tudtam színvonalasan, megindítóan, hatásosan írni, amikor boldog voltam. Úgyhogy akik eddig élvezettel falták a soraimat vagy emberségükről tanúságot téve őszintén drukkolnak a változásmentes életemnek, beletörődve abba, hogy idekattintva kevesebb újdonságra lelnek, vagy (ami miatt írói énem képzeletbeli mellét büszkén dagasztanám) a szellemi értékeim monitorra vetülését előtérbe helyezve, bőszen nyomkodják a woodoo babákat, hogy minél gyorsabban és lendületesebben visszatérjek a billentyűzet püföléséhez. Az lenne az igazi, ha vegyíteni tudnám a kettőt, s ha még egy lány is bekerülne a képletbe az lenne csak az igazi életelixír…

 

 

Mindenhonnan a múlt tör csak rám. Napról napra magabiztosabban érzem teljes lényemben, nem szándékozom továbblépni. Hű olvasóim tudhatják, tavaly nyáron feltett szándékomban állt hátrahagyni mindent, amit negyedszázad alatt megéltem, hogy újjászületve, megtisztulva a múlt fájdalmaitól, belekezdjek egy boldogabb korszakba. Lassan tisztuló elmémet erővel elnyomva sem sikerült a tervem és az új tanév kezdetével  életem ugyanabban a mederben csordogált tovább, amelyet az addigi évek alatt mélyen kivájtam magamnak. Hónapok teltek el így, amíg újabb elhatározásra jutottam és felkerestem azt az embert, aki minden fájdalmam (és örömem) okozója. Visszamenekültem hozzá; ha csak két órára is de újra teljességet éreztem minden porcikámban. amíg vele voltam Nem töltött el a boldogság arcot pirító vérpezsdülése, mégis arra a rövidke időre megfeledkeztem minden gondomról. A találkozó zárultával sem tört rám az üresség elviselhetetlenül nyomasztó érzése vagy az értelmetlen vágyódás pillái, de egy dologban tökéletes biztos voltam, amit eleddig senkivel nem osztottam meg. Mégpedig az, hogy én ezen a Földön senki mást nem fogok igazán szeretni, ezen a lányon kívül. Majd másfél évnyi pauza után újra lemerészkedtem a Koronázóvárosba, volt főiskolai cimborámat meglátogatni, de a vizitnek volt egy másik, rejtett célja is, egy kis múltidézés, feltöltődés azokból az időkből, amik számomra a tökélyt jelentették, hogy erőt merítsek belőle. Végigsétáltam az imádott főutcán, süttettem az arcom a tóparti sziget egy padján, beültem a kedvenc presszómba, bekukkantottam az egykori Török-udvarba, elballagtam a Margit-szigetre emlékeztető parkba körbejártam a palotavárosi tavacskát megannyi élményt felidézve és így tovább. Szépen sorban végigmentem az összes létező helyen, ahonnan beszívhattam a felhőtlen emlékek apró morzsáit. Ezerrel kötődöm Székesfehérvárhoz, ebben a városban töltöttem életem legfelhőtlenebb éveit, ott lettem mamakedvencéből önálló, talpraesett felnőtt ember és itt ismertem meg – nyugodtan mondhatom most már – életem szerelmét. A megrökönyödött olvasóknak egy kis nyugalmat ádva, hozzáfűzném az írásomhoz a következőket. Nem volt, nem lehetett boldog az együtt töltött időszak. Rengeteg problémát, kínt éltem át abban a negyed évtizedben, részint miatta, részint a családi háttér, az önnön makacsságom, az ő szertelensége és az életutak különbözősége miatt. Ugyanolyan volt az egész kapcsolat, mint a legutóbbi találkozásunk, boldogság híján teljesség adatot meg. Kénytelen vagyok - védve magam - egy a jelen korra sajnos igaz szentenciát közölni: „Ki boldog a mai világban?”. Tehát nyugodt szívvel vágyakozhatom vissza, hiszen többet nyújtott annál, ami van. Másfelől reálisan nézve nem kívánok vele újra összekavarodni. Legalábbis nem most. Neki is, nekem is időre van szüksége. Időre és más fuvallatok érintésére. Hogy ezek az áramlatok éppenséggel cirógató zefírek, kellemesen lágy szellők, arcul csapó orkánszerű szelek, vagy mindent romba döntő tornádók lesznek-e nem tudhatjuk, de meg kell tapasztalni ahhoz, hogy újra egymásra találva már megtaláljuk a közös irányt, amerre együttes erővel haladhatunk tovább. De addig is élnünk kell az életünket (jobban mondva nekem az enyémet), élvezni a szabadságot, az esetleges kötöttségekkel járó kapcsolatokat, a zabolátlanságot, a fiatalságot és az ezzel járó könnyedséget. Hagyni a prediktumnak az aggódást, a gyötrődést, a görcsösséget, az elmúlás fájdalmát. Nem erre valóak a húszas évei az embernek, elég akkortájt felnőni, nem kell felnőttnek is lenni egyben. Elég konstatálni a tényt és a rendületlenül magát tartó hitet, hogy abból egyszer újra valóság lesz. Mélyen be kell ágyazni az agytekervények egy sötét zugába, ahonnan majd csak akkor virágzik ki, amikor a mostan bimbódzó virágszálak szépen sorban mind elhervadnak. Mert nem a boldogságot kell keresni, hiszen mint fentebb leírtam, még nem is találkoztam vele eddigi életem során, csak rá kell mosolyogni a világra. Hogy miért? Nem vagyok jövőbelátó, de mégis érzem azt, amit az Apák könyvében minden elsőszülött fiú, tudom ki az, akit a Sors mellém rendelt, így hát ennek alakulását nyugodtan bízhatom reá és addig is minden felesleges önsanyargatás nélkül próbálom élni az életem.

 

 

Ülök kint a teraszon, élvezem ahogy a borzongatóan hideg, komor tél után a kellemesen hűvös friss levegő vesz körül. Már elcsendesedett az utca és a holdfényben tisztán kivehető a gyönyörű látványt nyújtó, majd százéves fenyőkkel és tujákkal szegélyezett kert ami csak úgy árasztja magából a nyugalmat. A mindig nyughatatlan kutyám békésen fekszik mellettem és jó ránézni a hálás tekintetére, ahogy azt az elképesztően okos buksiját simogatom. Halkan szólnak a háttérből kedvenc melankolikus dalaim és mellettük csak a billentyűk sercegését hallani, ahogy ezeket a sorokat írom. Úgy érzem magam, mint egy író, egy pohár vérvörös Sauvignon kíséretében nagyokat szívok a cigarettámba, miközben merengek az életemen. Elrévedek picit a múltban, eltűnődök a mán és álmodozom az elkövetkezőn. Úgy érzem minden rendben van és valahogy mégis minden zavaros és kusza. Képtelen vagyok a gondolataimat az agyam megfelelő zugaiba elhelyezni, pedig isten látja lelkemet mindent megpróbálok, hogy újra a megfelelő vágányra kerüljön a kisiklott életem. A sín egyenes, a mozdony zakatol és a megvilágítással sincsen különösebb gond, a teher amit életem vonata magával cipel a mellettem elszáguldókhoz képest elenyésző. Mégis úgy érzem rajtam kívül mindenki vasparipa én meg egy múlt századi roncs vagyok. A kerekek megfelelő ütemben forognak, de egy ideje tapodtat sem halad előre az életem. Kereshetem a hibát másokban, kesereghetek az élet igazságtalanságain és átkozhatom a sorsot, hogy így bánik velem, de ez csak szemfényvesztés. Eljutottam egy állomásra, leszálltam és azóta ott időzök. Körbejártam, megismertem minden szépségét és hibáját, sokat tanultam és tapasztaltam, de újat mutatni már nem tud, a legeldugottabb zugai is nyitott könyvek már számomra. Haladhatnék tovább, sőt indulni kéne, majd kiégeti a retinámat a rikítóan világító zöld jelzés, én mégis a világ fájdalmát az arcomon viselve lehajtott fejjel kérdezgetem a járókelőket, miért kell nekem még mindig itt rostokolnom, hol van az én szerelvényem, amely továbbvisz. Sokan készségesen segítenek és rámutatnak, ott van, de én fel sem pillantva azonnal rávágom, az az út nem vezet sehová. Ha nem cselekszem, végleg itt ragadok és integethetek életfogytiglan azoknak, akik ha lassan és pöfékelve ugyan, de szép komótosan eltűnnek a távolban.

 

 

 

Az idézetekkel kapcsolatban úton-útfélen kétféle véleményt lehet hallani. Lehet értük rajongani és teletűzdelni velük a lakásunkat, a naplónkat, a profilunkat, az életünket. És lehet lenézni őket, hogy az élet nagy dolgai leírva csak klisék felesleges halmaza. Szerintem mindkettőben van igazság, jellemtől és hangulattól függ, személy szerint nem tudom eldönteni melyik oldal pártján állok. Hol azt érzem, az idézetek mindent elmondanak rólam és tökéletes leképzései a gondolatvilágomnak, hol pedig azt, hogy egy gejl, szentimentális, nyálas massza. Éppen emiatt a kettősség miatt tartózkodnék attól, hogy az időlegesen kedvencnek nyilvánított szólamokat csokorba szedjem, de van jó pár helytálló, némi malíciával átitatott mondás (jobban mondva frappánsan megfogalmazott helyzetkomikum), amit kár lenne hagyni, hogy elszálljon az éterben. Némelyikben az önirónia, kis keserűség vagy az emlékezés kap szerepet, hol pedig a kényszeredett mosoly vagy az önfeledtség érzése kerül előtérbe. Lássuk mire is gondolok:

 

Hanging with old friends and saying: Remember when…

Soo, I don’t know what to say but I don’t want to stop talking to you.

Finally stop laughing, look back over at you and start all over again.

Listen to this song, these lyrics are exactly what I want to say to you.

Hi! Hi! Who was that? I have no idea.

I feel stupid when I say „what” a thousand times because I can’t hear.

Typing what you really thinkthen backspacing and saying something else.

A hug always make things just a little bit better.

When I was little I slept with all my toys, afraid the others felt left out.

Are you sure you want to send this text message?

I hate waking up during a good dream and it won’t come back.

Saying „it’s ok” but secretly knowing its killing you inside

Sometimes I feel like lying randomly on the floor.

After an argument, I think about clever things I should have said.

Listening to a song and remembering all the memories that go with it.